Az utóbbi hetekben észrevettem, hogy a gyerekek a tanodában sokszor mondják az ellenkezőjét annak, amit csinálnak. Azt hiszem, ez abból az egyelőre feloldhatatlannak tűnő ellentétéből származik, hogy jól érzik magukat a Tanodában, akkor is ott vannak, amikor nincs órájuk, és az óráikra is szeretnek járni, de az iskoláról rossz tapasztalataik vannak, az iskola, vagy bármi, amiben tanítás/tanulás van, az csak rossz lehet. Így tehát a következők történnek:

Én: D. (14 éves fiú) jösz angolozni?

D: Én? Na ne már. Én nem akarok. (Közben kicsit közelebb jön)

Én: Na gyere már, gyere, ülj le.

D: Ne már. Nem is tudok angolul. (Közben leül)

Én: Na és mit vettetek a héten, itt van a könyved?

D: Nem hoztam felszerelést sajnos. (Közben kihívóan mosolyogva néz rám)

Én: Jaj D., így nem lehet rendesen haladni, jövő héten, nagyon kérlek, hozd magaddal! Mit vettetek a héten?

D: A jövő időt, kedden dogát írunk. Tudod, az ilyeneket, hogy will meg won't vagy mi.

Ezek után elkezdtünk foglalkozni a jövőidővel, rettentően figyelt, örült, ha ment neki valami, és igyekezett megtanulni azt, ami nehezen ment. Mikor egy óra múlva jött a következő gyerek nyelvtanozni, baromi dühös lett, hogy most meg miért hagyom ott, hát nem arról volt szó, hogy angolozunk?

Másik példa:

B (önkéntes nő): Szívem, látom, hogy valami bajod van, mindenkivel fasírtban vagy, gyere, menjünk be az olvasószobába egy kicsit beszélgetni!

Be (9 éves fiú): Nem megyek! Nem megyek! Nem kell beszélgetni! (Mondja ordibálva, a kezével is hadonászik közben, és megy befelé az olvasószobába)