Próbálja csukott ajtóval!

Miskolc kereszt alakú város, ami azért csodálatos, mert alig van olyan pontja, ahonnan a természet tíz perces sétával ne lenne elérhető. Amióta jár az akadálymentes zöld villamos, a nem autós életem kelet-nyugat irányba fűztem fel, észak-dél irányban inkább autóval vagy gyalog közlekedek.
Miskolc déli csücskében, a görömbölyi Bizony Ákos utca utolsó házában hat órakor leadom az autót egy kis átalakításra, gondolva, hogy az új zöld buszok valamelyikével visszajutok a központba.

Látom is a buszmegállót az Erzsébet királyné útján, de a Hejő patakon nincs akadálymentes átkelés, kerülni kell. 
A Bizony Ákos utcában az aszfaltot még nem találták fel, járható járda nincs, méretes vízzel teli kátyúk, gödrök közt evickélek a 3-as főút irányába, ahol a házak előtti járda inkább a II. világháború, mintsem a '89-es rendszerváltás előtt készülhetett. Mindössze kétszer kell a négysávos főúton a kamionok közt haladnom, hogy elérjem a legközelebbi gyalogosátkelőt, ahol a rövid zöldet nyilván Usain Bolt csodalábaira méretezték.
Alig fél óra kalandtúra és már el is érem a buszmegállót. A hozzám közeli oldalára nem tudok felugratni, a másik oldalt nem látom tisztán. Leugratok az útra, az autókkal szemben haladva elérem a peron túlsó végét. A padka majd tengelyig ér, sehol senki, esélyem sincs felugratni, a járdára sem tudok visszamenni, az autók közt folytatok az utam.

Vissza a 3-as főútra, hol a járdán, hol az úton, némelyik autós meredt szemmel fékez, hülyének érzem magam, ez nem is kérdéses.
Némileg megnyugodva hét órakor a cementgyári buszmegállóban várakozok, a hipermodern digitális kijelző szerint a 14-es 5, a 4-es busz 10 perc múlva érkezik. A függőleges konzolon felfedezett jelöletlen rozsdamentes nyomógombot habozás nélkül megnyomom, hátha előáll a megmentő dzsinn. Helyette sztentori hangon mondja be a megafon, hogy mikor érkeznek a buszok, a szomszédos házakban három kutya kezd el üvölteni. 

A 14-es busz lépcsős, elengedem. Pár perc múlva beáll a 4-es. Az első ajtónál köszönés után közlöm a sofőrrel, hogy nem kell a középső ajtónál a padlóból kézzel kihajtható rámpával bajlódnia, elég ha megtérdelteti a buszt. Többször próbálkozik, a busz nagyokat fújtatva próbálkozik, de nem sikerül.
- Legyen szíves becsukott ajtóval próbálkozni! - így én.
A sofőr már bosszús, rám se nézve nyitott ajtóval kifehéredő ujjakkal egyre vadabbul nyomogatja tovább a gombot, az utasok feszültek. Majd gondol egyet, becsukja az ajtót, a busz pár pillanat alatt oldalra dől, felugratok, bent vagyok. Csodálatosan szép az új gázüzemű zöld busz, csak úgy suhan el mellettünk a sok járhatatlan járda, padka.

A Bajcsynál leszállok, átballagok a villamosmegállóba, fél nyolckor már a jól ismert ablakot támasztom belülről. A Városházánál leszállok, újfent, mint minden alkalommal megállapítom, hogy Miskolc belvárosa a sejtelmes félhomályban varázslatosan.

Magabiztosan gurulok hazafelé a majdnem tökéletesen sima új burkolaton, háromnegyed nyolckor már Maci macskánk keserves "merre csavarogtál megint kis gazdám" nyávogása fogad a lakásunk ajtajának túloldalán.

NBL
2017. április 8.