Jelenlegi hely

Miért félünk a demokráciától?

Herceg Attila képe

(Az esszé a 2014. évi Popper Péter-díj pályázataként íródott.)

Miért félünk a demokráciától?

 

„Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem.”[1]

Bevezetés

 

Miért vált ki bénító szorongást egy olyan helyzet, amiben mindannyian egyenrangúak vagyunk? Mi az oka annak, hogy saját félelmeink áldozatává válunk? Egyáltalán ki tesz minket áldozattá?

Mindezen akkor gondolkodtam el mélyebben, miután elolvastam egy interjút, amelynek már a címe is rendkívül beszédes: Elbírja-e a demokráciát a magyar osztályterem?[2] A riport alanya egy középiskolai angoltanár, aki új alapokra helyezte a nyelvoktatást. Véleménye szerint a modern iskoláknak törekedniük kell arra, hogy a padokból kikerülő diákok képesek legyenek lépést tartani a munkaerőpiac által támasztott újszerű elvárásoknak. Ehhez két dolog szükséges. Egyrészt az, hogy a tanórákon elsajátított ismeretek valóban alkalmazhatóvá váljanak a mindennapokban, másrészt pedig az, hogy a tudást a gyermekek ne készen kapják. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a tudás megszerzésének módja is jelentősen megváltozott az utóbbi egy-két évtizedben. Ahhoz, hogy új tudásra tegyünk szert, már nem szükséges könyvtárba járnunk, ahol hosszú órákat töltünk el a megfelelő szakirodalom felkutatásával és annak feldolgozásával. Nem vagyunk rákényszerülve arra, hogy beiratkozzunk egy tanfolyamra, hiszen a számítógép elé ülve legfeljebb három kattintással bármilyen információ birtokosai lehetünk. Persze joggal kérdezhetnénk, hogy mi ezzel a gond, hiszen az internet használatával rengeteg időt és energiát spórolhatunk meg. Ez valóban igaz, ám ez a fajta tudásszerzés készségek nélkül történik. Nem kell elolvasnunk a kémia tankönyv egyetlen fejezetét sem ahhoz, hogy végrehajthassunk egy kísérletet, elég megnéznünk az erről szóló videót, és máris „tudjuk”. Ez a tudás azonban a szó szoros értelmében idézőjeles marad, ugyanis számtalanszor lejátszhatjuk a kísérletet, mindössze tudásmorzsákat csipegetünk, amelyek valódi tanulási folyamatok hiányában sosem fognak egésszé összeállni, mivel azokkal az ismeretekkel, amelyeket nem sajátítottunk el, képtelenek leszünk műveleteket végezni.

 

Ám ne szaladjuk ennyire előre, inkább nézzük meg, miként jön mindehhez a demokrácia.
A már említett angoltanár osztályaiban demokratikus légkört alakított ki. A diákok dönthetnek arról, mi szerepeljen a dolgozatban, mi több, a tanulás módját is megválaszthatják. A módszer a negatív értékelés helyett a jutalmazást helyezi előtérbe – a tanulók az általuk végrehajtott feladatokra pontokat kapnak –, ha pedig valaki lemaradt a pontversenyben, beszállhat egy közös projektbe. Ezzel két legyet üt egy csapásra: nem csupán személyes sikereket érhet el, hanem hozzájárulhat az általa választott csoport eredményeihez.

Mindez szép és jó, ám most jön az a bizonyos „csak”, ami a demokráciától való félelem gondolatához vezetett. A pedagógus szerint az „új rendszer” a jó tanulóknak jelentette a legnagyobb gondot, ugyanis azáltal, hogy mindenki a saját képességei szerint teljesíthet, megszűntek az eminensek és a lemaradók közti különbségek.

 

Számomra megdöbbentő és elgondolkodtató az a tény, hogy egy demokratikus államformát képviselő országban a rendszert erősíteni hivatott módszer bevezetése azokat érinti hátrányosan, akik az addigi kritériumoknak eleget téve jutalmazott helyzetbe kerülhettek. Egy szokatlan, vagy merőben új helyzethez történő alkalmazkodás szinte minden embernél szorongáshoz vezet. Ez egészséges, adaptív folyamat, nem összekeverendő a depresszióval.

Adódik a kérdés: a változás miatt kialakult szorongás tekinthető abnormálisnak? Ám ahelyett, hogy erre kategorikus választ adnánk, érdemes feltárnunk, hogy az éltanulók félelme új keletű-e.

 

Szorongás és/vagy demokrácia?

 

A pszichiátria szerint szorongás alatt a szubjektum átmeneti vagy tartós zavarát értjük, amelyben az egyén önmagához való viszonya tárul fel.[3] Ez máris új megvilágításba helyezi a kérdést: tulajdonképpen kitől is félek? Innen szemlélve a szorongás projekciónak tűnik, vagyis a saját belső félelmeimet vetítem ki valamire vagy valakire. Persze „másra kenni” a saját gondjaimat mindig könnyebb, mint beismerni – noha ez lehetne a szorongás leghasznosabb ellenszere.

 

Ha ezt a felismerést nézzük, máris választ kapunk a legelső kérdésre, vagyis arra, miért bénít meg minket a szorongás olyan helyzetekben, ahol egyenrangú partnerek vagyunk. A szorongás – mint hamarosan látni fogjuk – kétélű fegyver. Ha valakire vagy valamire kivetítjük félelmeinket, azzal máris levesszük önmagunkról a terhet. „Ő tehet arról, hogy félek.” Ezzel máris beindítjuk önvédő mechanizmusainkat.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy mások irányítsanak minket és döntéseket hozzanak helyettünk. Ez nekünk meglehetősen kényelmes, ugyanis ha becsúszik egy hiba, azonnal másra lehet hárítani a felelősséget. A kényelemért viszont komoly árat fizetünk, ugyanis ha valaki arra kér minket, hogy önálló döntést hozzunk, máris úrrá lesz rajtunk a paralizáló rettegés. Ebben a helyzetben pedig az eddig bevált énvédő stratégiáink mit sem érnek.

 

Félünk a szabadságtól, éppen ezért inkább úgy döntünk, hogy nem szabadok leszünk, hanem gyávák. Popper Péter szerint „nagyon kellemes gyávának lenni. Annyi terhelő helyzetet ki lehet bírni a gyávasággal! Még sincs jó sora a gyáva embernek. Az önféltés nehéz bilincs.”[4]

Az éltanulók önvédelme csak a gyávaság árán tartható fenn. Eddig is gyávának kellett lenniük, és szorongtak, hogy megfeleljenek a követelményeknek, csakhogy eddig nem kell kimutatniuk a gyávaságukat. A rossz tanulók is szorongtak, csakhogy ők nem kényszerültek arra, hogy mást hibáztassanak – szemben az eminensekkel. Ha a lemaradók jobb eredményeket akartak elérni, azért küzdeniük kellett, ami gyáván nem megy. A jelenlegi helyzetben mindenkinek küzdeni kell, az együttműködés pedig kizárja, hogy másokat hibáztathassunk.

 

Itt érkezünk el a következő kérdéshez: kinek az áldozatai vagyunk?

A viktimológia kimondja, hogy az áldozattá váláshoz olyan folyamat vezet el, amelynek során a sértett viselkedésével hozzájárul a bűncselekmény létrejöttéhez – vagyis ő maga teremti meg a tettet kiváltó kulcsingereket. Ez persze nem menti fel az elkövetőt a bűnösség vádja alól, viszont rávilágít arra, hogy minden „szerződéshez” két fél beleegyezése szükséges. Pszichológusok körében ismert mondás, miszerint a szorongás tárgyat keres magának, ami azt is jelenti, hogy ha elfogadjuk, hogy a szorongás motivációjának középpontjába az egyén önmagával való viszonyát helyezzük, akkor azzal is egyet kell értenünk, hogy kölcsönös játékról beszélünk. Saját bizonytalanságomat elég mindössze néhányszor kivetítenem valamire vagy valakire ahhoz, hogy a szorongás tanult, s onnantól kezdve szükséges attitűdömmé váljon. Ezzel együtt megtanulom azt is, hogy a szorongás által védem magam. Ehhez viszont meg kell találnom szorongásom tárgyát, meg kell neveznem, és fontos, hogy ezentúl mindig jelen legyen.

Ezt pedig csak úgy érhetem el, hogy létrehozok egy felettem álló hatalmat, aki szükségszerűen a félelem eszközével irányít engem. A hatalom pedig miért ne használná ki azokat a lehetőségeket, amiket tálcán kínálunk neki? A megfélemlítés a lehető legjobb eszköz, amit bevethet az ügy érdekében, ugyanis a hosszútávon fennálló szorongás a viselkedésrepertoár beszűküléséhez vezet, ami kiszámíthatóvá és könnyen irányíthatóvá tesz. Elősegíti az uniformizálódást, ami nagyobb tömegek manipulálását teszi lehetővé. A tartós szorongás negatív önképet eredményez, ami kettős célt szolgál. Egyrészt letöri a nagyravágyást, a beskatulyázottság érzését. Másrészt – az előbbinek köszönhetően – öngerjesztő folyamatként fenntartja az állandó szorongást, és arra sarkall, hogy az egyéni célok kergetése helyett a közös érdekeknek való megfelelésre törekedjünk.

 

 

Noha a demokrácia azt feltételezi, hogy mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik, paradox módon nélkülöznie kellene a szorongást, ugyanakkor anélkül nem lenne fenntartható. A félelem ugyanis gátolja az egyéni teljesítményt, ezáltal nem teremt mindenki számára azonos lehetőségeket. Arról nem is beszélve, hogy egy valóban demokratikus rendszerben a közteherviselés – akár abszolút, akár átvitt értelemben véve – nem valósítható meg. Egyforma terheket mindaddig nem vállalhatunk, amíg gyávák vagyunk, ugyanis a felelősséget nem háríthatjuk másra. Ha pedig feláldozzuk a szorongást a demokrácia oltárán, akkor arról is le kell mondanunk, hogy a gyávaságunk mögé bújva megvédhessünk magunkat. Az persze más kérdés, hogy a magunk elé tartott pajzs nem más, mint vékony papír. Ezt inkább ne is firtassuk, mert csak újabb szorongást idézünk elő.

 

Karen Horney szerint a szorongás ellen három fegyverünk van: a kapcsolatok teremtése, a szembenállás és a vállalt magány – idézi Popper Péter. A kapcsolatteremtés látszólag nem ellenkezik a demokráciával, mivel benne foglaltatik, hogy a közös cél érdekében társuljunk egy csoporthoz. Igen ám, de ekkor ismét felmerül az egyenlő felelősségvállalás, nem lehet mást hibáztatni – szóval ne is folytassuk. A szembenállás azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk elutasítani azt, ami morális értékeinknek ellentmond. Ekkor viszont a „rendszer ellenségeivé” válunk, ami nem vet ránk jó fényt. A vállalt magány által pedig éppúgy kilógunk a sorból, mint az előző két esetben.

 

 

Tanulság

 

Mint látjuk, a szorongás megrendelésre érkezik, mi pedig nap mint nap újabb adagért jelentkezünk. Persze eszünkbe sem jut magunkat okolni a mellékhatásokért, ahhoz ugyanis le kellene mondanunk a szorongásról. Azt pedig nem tehetjük, elvégre már ki van fizetve.

Popper Péter szavait idézve: „Nem szabad elfelejteni, hogy minden félelem, szorongás, keserűség – hívás, s ugyanígy a derű, a jókedv és a bizakodás is. S amit következetesen hívsz, az végül odajön hozzád.”[5]

 


[1]     Popper Péter: Tűnődések napról napra, Saxum Kiadó, 2011, 273. o.

[3]     Tringer László: A pszichiátria tankönyve, Semmelweis Kiadó, 2011, 124. o.

[4]     Popper Péter: Egy illúzió halála, Saxum Kiadó, 2011, 134. o.

[5]     Popper Péter: Praxis avagy angyalok a tű fokán, Saxum Kiadó, 2012, 202. o.

Share

Hozzászólások

Ebben a témában sok pontatlanságot véltem fölfedezni. Először is a demokrácia népuralmat jelent tudtommal, ahol a nép, mint csoport, szavazás útján juttathatja érvényre akaratát. Semmi köze az egyenlőséghez. Az egyenlőség inkább a kommunizmusra jellemző, ahol teljesítményre való tekintet nélkül egyenlően jutalmazzák a csoport tagjait - ez persze más problémákat vet föl, melyeket most nem részletezek. Ráadásul egyenlőségről nem is beszélhetünk addig, amíg az embereket a természet nem teremti egyenlőnek. Ha 7milliárd egyén helyett 7milliárd Herczeg Attila élne a Földön (bocsánat a példáért, nem célzásnak szántam), még akkor sem biztos, hogy ugyanaz a Herczeg Attila azt érezné és gondolná egy adott pillanatban a Déli Sarkon a hóviharban térdelve a lék előtt fókára vadászva, mint az a Herczeg Attila, aki a Bahamákon önfeledten sütkérezik koktélt iszogatva. Az egyenlőséghez rengeteg tényezőnek kellene egyenlőnek lennie, amiket gyakorlatilag lehetetlen összehangolni, így a valóságban az egyenlőség csak illúzió! Az egyenlőségnek csupán a matematikában van jelentősége, mint mennyiségjelző értéknek. Másrészt, miért lenne baj, ha kilógunk a rendszerből? Tapasztalatom szerint az egyén sokkal erősebb, mint a csoport. Ha az egyén nem úgy tekint a csoportra, mint csoport, hanem mint egyének összessége, akkor külön-külön meggyőzheti az egyéneket igazáról, s ha már a többség mellé állt, akkor a demokratikus szavazáson már elérte célját a kisebbséggel szemben. Míg a csoporton belül az egyéni érdekek összeegyeztetése nagy probléma, addig az egyén számára ez nem jelent gondot. Így tehát kívülállónak lenni sokkal kifizetődőbb, mint egy csoport tagjának lenni. Nem beszélve arról, hogy a csoporton belül is vannak vezéregyéniségek, melyek koordinálják a többieket... És hát a kedvencem, a szorongás... a leírásnak az erről szóló része kifogástalan. Azonban tőlem távol áll, én sosem hibáztatok másokat belső érzelmeim változása miatt. Az, hogy én hogy érzem magam, az rám tartozik, az az én magánügyem, senkinek semmi köze hozzá. És másokhoz is így viszonyulok: "Ideges vagy? Minek idegesítetted fel magad?! Te vagy a hibás, senki más!" Persze ezt mások bunkóságnak vélik, ám az ilyen leírások olvasásakor meggyőződöm arról, hogy végső soron én látom jól a helyzetet. :)

Oldalak

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.