Jelenlegi hely

Archetípusok – avagy mi mindent képes feltárni a zene

Herceg Attila képe

„Szemünk,
pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?
Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
urak, asszonyságok.”

(Balázs Béla)

 

Ahol a zene, az ének és az irodalom egymásra talál és közös táncot lejt, ott rendszerint valami hatalmas születik. Pontosan ez történik Bartók Béla A kékszakállú vára című operájában is, amiből a fenti idézet származik.

Pedig látszólag semmi monumentális nincs kibontakozóban: a színpad üres, nincsenek kellékek, nincs díszlet, nincsenek fények. Csak ketten vannak: Judit és Kékszakállú. Mégis mialatt a karmester keze az első hangtól az utolsóig ér, egy teljes világ nyílik ki előttünk, s ami még ennél is fontosabb: bennünk.

Szorongással tölt el belátnunk, hogy ez a világ mi magunk vagyunk, ugyanakkor ebben a világban mindannyian benne vagyunk – mindenféle csillogás, kosztümök és műpompa nélkül, lecsupaszítva végtelen egyszerűségünkig: nők és férfiak.

Tanúi leszünk saját játékunknak. Végignézzük az ördögi kört, melybe önként lépünk be, majd taszítjuk bele magunkat egészen a pusztításig és a pusztulásig. Ám ebben a tükörben nem csupán önmagunkat látjuk meg, hanem anyáink és apáink arca is visszaköszön, hiszen ők is ezt játsszák: a szerelmes nőt és a szerelmes férfit.
Mi a különbség köztük? Az, hogy a nő teljes mértékben bevonja önmagát a szerelembe. Képtelen azon kívül maradni. Még akkor sem visszakozik, amikor az utolsó ajtó is bezárul mögötte – pedig tudja, hogy nincs visszaút.
Ezzel szemben a férfi tökéletesen kizárja önnön lényét, s már csak későn veszi észre, hogy a szerelmet felcserélte a gyilkos birtoklással.

Vajon a nő meglátja-e, hogy a sok kincs, mellyel a férfi elhalmozza, valójában nem más, mint fegyver? Feltűnik-e neki, hogy a vállára vetett palástot a fojtogató szomorúság súlya húzza, s a csillogó fejék igazából töviskoszorú? Vajon a tudatlanságba hal bele, vagy a végtelen önfeláldozásba – a Szerelem nevében?

Mi az, ami halálba sodorja a nőt?
A férfi öngyilkossága. Ő rokkan bele abba az önmarcangolásba, amit a férfi tesz. Belehal abba, hogy a férfi számára nem tud megnyugtató bizonyítékot adni. Nem tudja vele elhitetni, hogy az övé, mert a férfinak minden kevés.
A férfi mindig gyanút keres. A másik biztosan jobb volt nálam. Erősebb, hatalmasabb. Önmagában keresi a másik hiányát, s így teszi magát egyre kevesebbé. Saját szívébe szúr sebeket, de nem ő vérzik el. Az igazi áldozat a nő lesz.

S miközben mi hallgatjuk, nézzük, egyre inkább felismerjük önmaguknak. Ezért teszi fel a kérdést a regös a mű elején: „Hol a színpad, kint-e vagy bent?” Valóban nem abba halunk bele, amit a külső világ bajának hiszünk, hanem a vakságba és tompaságba, mivel nem látjuk, hogy ezek mi vagyunk, s nem látjuk, mit teszünk magunkkal.

A nő látja, de azt is tudja, hogy nem mehet szembe a sorsával, nem léphet ki a szerepéből. Ellenben a férfi mit sem tud.

A zene is tudja, ezért képes elmondani. A zene arra is képes, hogy csupán két hanggal mély igazságokról árulkodjon, ahogy arra is képes, hogy a csend által beszéljen.

Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.