Jelenlegi hely

Sínapló. Stava-Tesero. 2014.

Nagy Bendegúz képe
Sínapló. Stava-Tesero. 2014.

Sínapló. Stava-Tesero. 2014.

 

Kerekesszékkel síelni? Naná.

A Dolomitok égbe nyúló csúcsai között? Természetesen.

A méregdrága sípályán kétpofára zabálni az ingyen havat? A legjobb.

2014. március 9-14.

 

 

1.( kezdő) nap

 

Nagy a vidámság és boldogság zaja az Albergo Pozzole fogadóban. Teresa és Lorenza fáradhatatlanul hordja elénk egyik fogást a másik után. Lassan ma is túl leszünk a négyfogásos vacsorán. Előétel, leves, főétel, desszert. Mivel nagyon szépen mosolyogtam Lorenza-ra, a többiek legnagyobb derültségére dupla pannacotta-t kapok karamellöntettel. Fogyni nem fogok, az már biztos.

Csodás ez a hely. Egész nap sütött a nap, hihetetlenül szép itt a hegyek közt. Állítólag szombatig ilyen szép időnk lesz. Imádom ezt a helyet. Ma Bellamonte pályán voltunk. Odafent a sípályáknál több méteres a hó. És a látvány odafönt 2400 méteren? Leírhatatlan. Csodálatosak a mesebeli házakkal meghintett kisvárosok is errefelé. Tesoro, Pampeago, Predazzo, Cavalese.

Holnap Pampeagoba megyünk, ott még nem jártam, állítólag ott valamivel keményebb pályák vannak. Igyekszem nem összetörni magam.

Ma sokan megdicsértek. Sokat és sokféleképpen estem. Átugrattam egy nagy buckán és szaltóval érkeztem a méteres hóba. Sokszor hóba haraptam. Volt, hogy szélsebesesen érkeztem le a lift elé ahol hirtelen megálltam majd lendületet vesztve nevetve dőltem el, akár egy liszteszsák. Két gyönyörű olasz lány ugrott a segítségemre, majd segített talpra. Vicces volt. Lehet, hogy sokkal gyakrabban kellene eldőlnöm.

Még odalent az indulásnál egy csinos olasz anyuka lépett hozzám. "Te vagy a legbátrabb!", és a gyermekei és a férje szeme láttára egy gyors puszit nyomott a számra. Mondtam már, hogy több ok miatt is imádok síelni? És hogy imádom az olaszokat? Más világ ez itt. A síelés szubkultúra.

Estem nagy sebességgel is, úgy pörögtem a fejem körül, mint egy búgócsiga. Párszor hóember lettem. Még könyökön is síeltem egy párszor. A napot az új hótaposónak, sínadrágnak és a kölcsönkapott kamáslinak köszönhetően száraz, meleg lábbal zártam, ami ahhoz képest, hogy hányszor szántottam fel jó mélyen a pályát, szinte hihetetlen eredmény.

 

2. ( bemelegítő) nap

A hegy ma technikai KO-ra ment rá, de végül mégiscsak én győztem. A hegy maradt, ahol volt és pedig nevetve lesiklottam. Ma a Pampeago-i másik pályarendszerre mentünk át. Ahol azzal indult a reggel, hogy nem vettük észre a gumirámpát, így meg kellett mászni egy jó meredek havas dombot. Igen, síelni általában lefelé kell és lehet. Kivétel, amikor felfelé.

Tegnap este olyan izomlázam volt, hogy meg sem bírtam magam emelni. Ez reggelre csak rosszabbodott. Reggel nyolckor az egyik társunk lóbalzsammal jó alaposan megmasszíroz, neki köszönhetően már fel tudok kelni az ágyból.

Csak addig nehéz, míg összeszedelőzködünk. Utána már a nagyon síkos havon nemigen van választási lehetőség.

Pampeago mellbevágóan gyönyörű. Fent az égig érő sziklák tövében tesz ki a felvonó. Majd a tengerig el lehet látni. Leírhatatlan. A pályákon ma keveset estem. De az összes liftet megkóstoltam. Estem a liftek alá, fölé, be, ki, le. Nem sorolom fel, az összes igekötőt ide lehet gondolni. Bukfenceztem ki liftből fejjel előre, úgy, hogy a bot is eltörött. Szorultam be az ülés alatt fekve bal, jobb oldalon és háton is különböző liftek alá. Hiába, ezek régebbi liftek. Én meg nem tudok kiszállni. Nem és nem. Pedig két éve úgy ment, mint a kisangyal. Kapuhoz szorultam be úgy, hogy azt hittük elő kell venni a flexet. Az összes liftet megszívtam. Izgalmas, vicces, érdekes volt. Mindenki oktatott. Mindenki másképpen.

De fent a tetőn elállt a lélegzetem. És onnantól kezdve már csak úgy porzott lefelé a hó a nyomomban. Kogon Misi, aki harminc évre visszamenőleg mindenkit ismer, aki kis hazánkban székben síel, azt mondta, hogy kevesek síelnek jobban nálam. Ha már a pályán vagyok.

Tibor barátommal, aki három napon keresztül fáradhatatlanul segített nekem és szedett össze mindenhonnan, tévedésből egy "panoramico" pályára tévedtünk. Olyan, mint egy havas crossmotor pálya a hihetetlenül meredek domboldalba építve.

Egyszer csókoltam meg a havat, de akkor nagyon. Szaltó, a fal visszadobott és hason landoltam, a bob a hátamon, kifordult karokkal, fejjel a hóban nevettem percekig. Semmim sem fájt, de magamtól ezúttal meg sem tudtam mozdulni. Aztán csak kibányásztak. Ha síelni nem is, de nagyon jól tudok esni, mert kutya bajom. Csak a jobb hüvelykujjam fáj egy kicsit.

Kocsmáról kocsmára járunk a hegyeken. Bőséges a választék. A nyugdíjas síelők egy jó nagy hányada kocsmákban ücsörögve, napozva múlatja a napot fent a hegyen.

Némelyik letörés a piros pályán feketének is elmegy. Itt kiválóan be lehet a lassító technikákat, manővereket gyakorolni. Először lassan. Majd amikor felrobban bennem az adrenalin, gyorsan. Tibor szerint néha egy-két hihetetlen manőverrel kerültem el a nagy bukást. Én ebből menet közben annyit érzékelek, hogy kicsúszott az irányítás a kezemből, hogy meg erőszakolnom a pályát, hogy lécen maradjak. Ha az ember bobban ülve a fekete pályán bukik, általában az aljában áll meg. A napos és árnyékos szakaszok váltakozásánál csak érzékeled, nem látod a gyorsan suhanó pályát, a buckákat, a hosszanti nyomokat. Mindenfelé egyszerre kell figyelni.

Ma megint a lankán buktam el. Ahol záróhoz tart a sebességem. A nap végére bemelegedtem, enyhült az izomláz, szinte jobb kondiban voltam, mint reggel. Csodás, hihetetlen érzés. Rég nem volt ilyen izomlázam.

Ma este megérkeztek a többiek. Még öt magyar kerekesszékes síelő. Igazi tömeg. Holnap nagy élménysíelés várható. Ma este is megvolt a négyfogásos, saláták, zöldségleves, nyúl brokkolival, dupla adag pannacotta  vacsora egy csomó Venezianer koktéllal. Két dolog történik velem az Albergo Pozzole fogadó éttermében. Síelő karokat és pocit növesztek. Az egyiket otthon le kell majd adnom. Holnap délben a Boszorkányos étterem teraszán, ég és föld között feleúton élő jazzkoncert lesz. Nwm késhetünk el. Huhuhuhuhuhuhu.... Elképesztő, hihetetlen, csodás itt lenni !!!!!

 

3. ( csodálatos) nap

Svédasztalos reggeli után kint a napon alaposan nyújtottam, tornáztam, propellerként pörgettem a karjaimat, majd elindultunk. A szállástól kocsival fél óra a pálya. Közben csodaszép kisvárosokon megyünk keresztül. Tesero, Predazzo, Bellamonte.

Kipakolunk, belebújok a bobba és fel a pályára. Ma is Tiborral síelek a szinte hazai terepnek számító Bellamonte és Moena pályákon. Ez az a pályarendszer, aminek szinte minden zugát ismerjük már. Ma az első esés már az első kiszállásnál megtörténik. Puff, orra is esek. Felszednek, nem hagynak ott feküdni.

Majd átmegyünk Moena-ba. Moena egyszerűen csodálatos, meredek, karcos, porhó pályákkal.

Ma olyan gyorsan mentem, hogy néha a kísérőim sem bírtak követni. Az utolsó, legmeredekebb letörésen középtájon a botom keresztbe fordult és egy pillanat alatt csúcssebességnél haraptam hóba. Fejem csúsztam egy pár métert. Nagyon jó dolog a bukó, megint megmentette a kobakomat. Aztán pofán csúszva, a felesleges havat a szám két sarkán folyamatosan okádva átpördültem és sokáig bukfenceztem lefelé a negyvenöt fokos lejtőn, szemüveget, lécet, és egyebeket hagyva magam mögött. Kiköptem a havat és nagyon sokáig nevettem. A fiúk felállítottak és repesztettem tovább. Egyvalamihez, az eséshez minden kétséget kizáróan biztosan van tehetségem. Semmi bajom. Ezt kellene tanítanom. Tanítanám is, ha tudnám mi történik velem olyankor.

Igen, lehetséges, hogy egy egészen kicsit őrült vagyok. De ártalmatlan és remélhetőleg egy kicsit szerethető is. Épségben megyek haza. Kutyabajom sincs. Állandóan jólesően hullafáradt vagyok, mintha egész nap követ törnék a bányában. Izomláz kínozza olyan izmaim, amelyek létezésről eddig nem volt tudomásom, de ezen kívül kutya bajom.

Délben a Boszorkányos kocsmában jazz koncertet hallgattunk. Majd visszamegyününk arra pályára, ahol elestem, mert a napot nem fejezhetem így be. Lemegyek újra azon a pályán. Az utolsó letörés előtt egy egészen kicsit ráz a hideg, de nekiveselkedem és lerepülök, hóporfelhőben állok meg a lift előtt.

A ma esti Teresa-menü: saláták, canelloni, pisztráng, pannacotta. Isteni. És most megyek és beleelájulok az ágyba, hogy reggel ki tudjak magam vakarni.

Juhéhéhéhé...

 

4. ( nyugis ) nap

A dolgok hirtelen megváltoztak. Tibor, hűséges kísérőm és segítőm, aki nélkül még most is valamelyik lift alatt vagy a hóban hűsölnék, ma reggel elvált tőlem, mert természetszerűleg szeretne ő is a maga stílusában a feleségével síelni.

Hihetetlenül hálás vagyok, hogy a hat napból hármat nekem adott. Így ma reggel a többi kerekesszékes fiúhoz csapódom. És megint Bellamonte-ra mengyünk. Öt kerekesszékes egyetlen ép kísérővel. Géza, majd harminc éve tanít sérülteket síelni, előtte azt hiszem versenyzett is, majd a valamelyik csapat edzője volt sokáig.

Géza végtelen türelemmel és rendületlen nyugalommal és erővel egyedül teszi, veszi pakolja órákon keresztül a sok eszközt, széket, bobot, botot ki-be, fel-le a kocsiból a pályára majd vissza.

Van itt egy 17 éves Ricsi nevű fiú, aki három éves korában a negyedikről esett ki és törte el a gerincét. Eléggé magas sérülésa, de azért rendületlenül próbálkozik a síeléssel. Ma nem megy neki valami jól, sokat esik, a kanyarokban eldől. De itt van a pályán! Nélküle sokkal kevesebbnek éreznénk magunkat. Géza kora délután tandemben hozza le Ricsit a hegyről.

Lelik Feri tapasztalt síelő, öreg róka, vele és a másik két sráccal megyünk egy pár kört. Sanyi, aki a legjobb magyar férfi para-síelő egy másik pályán van. A mai nap nyugodtan, szép lassú, technikás órákkal és részemről néha egy kis hirtelen vadulással telik.

Ma rengeteg négy-öt éves gyermek, bambino van a pályán. Imádom nézni, ahogy szájat csücsörítve, arcukon full koncentrációval egymás után libasorban fenyőágaznak lefelé és amikor egyikük oldalra dől, az egész sor, mint egy erdei kisvasút hirtelen megáll. Csengő nevetéssel hálálják meg, ha köztük cikázva, természetesen esélyt sem adva semmiféle koccanásnak, nagyokat farolva beterítem őket porhófelhővel.

Az egyik liftnél magyar szó üti meg a fülem. " Szegény... úgy sajnálom"... Ennyit hallok, nyilván rólam beszélhetnek, mert közben rám néznek. Pimaszul vigyorogok vissza, hangos ciao-val sokkolom őket. Nyilván nem tudják, hogy értem őket. Rosszul esik, amit hallok. Miért nem hagyják legalább ilyenkor otthon a tipikus, szetereotip ’szegény nyomorék’ gondolkodásmódot? Miért is sajnálnak? Mindannyian a pályán síelünk. Síelünk. Másfajta eszközzel. Na és? Nem foglalkozom túl hosszan ezzel, nem éri meg.

És a lényeg. Bár ma szinte végig önállóan síeltem, egyszer sem estem el. Egyetlen egyszer sem. Ki és beszállás a liftbe és azután huss-huss, hasítottam a havat. Titánnak, szabadnak, de legfőképpen teljesen épnek éreztem magam. A sípálya igazi esélyegyenlősítő terep. Van a hó és a fizika. Van aki uralja és van aki nem. És ennek semmi köze a lábak számához, vagy a testi épséghez.

Egyik kedvenc szórakozásom bob-lógatva ülni a liften és mintegy mozigépházból nézni odalent a csodálatosan színes, ezerféleképpen viselkedő millióféle embert.

Minden egyes alkalommal izgulok a kiszállás miatt. A beszállás ’Katiban a gyermek’ nekem. De a kiszállásnál bizony előfordul, hogy eggyé válok az anyahóval.

Miközben a Dolomitok szaggatott sziklás csúcsai szinte kiszúrják az ember szemét, ma a 2360 méter magasan síelőket okádó Bellamonte felső felvonójánál felfedeztem két kis faháromszöget a hóban. Ennyi áll ki két háztetőtőből. Két félméteres háromszögletű faék. Hihetetlen. Öt-hat méteres lehet ott a hó.

Ma is hullafáradt vagyok, az izomlázam, mint a helyzet Nyugaton, egyre csak fokozódik, már gatyát rántani is igazi kínszenvedés. Na de a pályán, ha már itt vagyok, itt nincs sem izomláz, és semmi más, csak a hó meg én. Imádom!

Félek minden egyes alkalommal, mintha belőném magam minden egyes elindulásnál, aztán a testem elkezd emlékezni, hogy mit és hogyan kell csinálni, megnyugszom és attól kezdve csak a léc hangos karcolása borzolja az idegeimet.

A bobból a székbe visszaülve minden egyes alkalommal újra átélem a bénulás pillanatát, annyira suta és lassú a szék a bobhoz képest. A sípálya álomvilág, illúzió. Mindenkinek a sípályára kellene menni, hogy legalább egy hétre kiszakadjon a mindennapok küzdelmes világából, és oda visszakerülve aranyvérként keringhetne még a szívében sokáig. Lécre fel !

Ma meglepetés vacsora, „Diner gala” van a szálláson. Lorenza ,egy nagyon helyes és jó illatú mosolygós pincérnő a kedvencem. Keskeny lábfején " You are my life" tetoválás emlékeztet mindenkit arra, hogy ő Eugenio felesége. Ötfogásos a mai vacsora. Egy hideg, két meleg előétel, főfogás, desszert. Hasam, mint a duda...

Vacsora után jön a szokásos pár üveg bor, majd megfejeljük egy Venezianer koktéllal. Ez a kedvencünk. És mára már csak egy nagy fejesugrás maradt. Az ágyba. Amiről természetesen a sílift jut eszembe. Beszálláskor fel kell emelni gólyaállásba a bobot és pont olyan laza mozdulattal kell előrehajolni, mint a medence mellett az ugróköven, majd amikor az ülés kiüti a bobot alólam hátrahanyatlani és élvezni a kilátást. És bízni benne, hogy minden rendben lesz. A legkisebb mulasztás, már egyetlen óvatlan mozdulat is eséssel végződik. Hihetetlen, hogy egyáltalán bobbal lifttel egyedül lehet menni. Odafent visszafelé történik a koreográfia. Előre kell magad vetni, mintha fejest ugornál a hóba, majd jó esetben az ülés a bobot kiüti alólam és máris mehetsz lefelé. Rossz esetben, mint én nem túl ritkán, beesel a lift alá nem kis bosszúságot és fejtörést okozva az alkalmazottaknak. Amit hangos nevetéssel és „Grazie”-val lehet leginkább semlegesíteni.

Ma is a holnapi nap ígéretével alszom el...

 

5. nap

Reggel hétkor kelek. Negyed nyolckor reggeli, többféle müzli joghurttal, egy pohár mézes forró tej. Nyolckor Bözsike, a MEREK pénzügyi igazgatója érkezik egy nagy doboz lóbalzsammal. Ezúttal már sígatyában és bakancsban vágom magam hasra, mert a fiúk már várnak odalent. Bözsike jól meggyúrja azt a makacs fibro mialgikus csomót a bal lapockámban, ami már hónapok óta keseríti az életem. Arany keze van.

Visszafordítom a fonákjáról a szekrényben szárított kabátom, gyorsan megtöltöm a palackot vízzel és máris indulunk. Ma Pampeagoban a Latemar pályarendszer következik. A hat bobos és a három kísérő egy helyen lesz. Sanyi, az egyetlen profi, aki Paralimpián is volt, a mai napon szintén velünk lesz. Felfedezünk egy hosszú gumirámpát, nem kell a korábbi meredek havas emelkedőn szenvedni a bobokat felfelé tolva.

Felcsatolom a kalucsnit, előkerül az ezeréves mínusz nullahetvenötös vezetőszemüveg, a tíz éves Ironclad, az ingyenreklámot mellőzendő évek óta márkajelzés nélküli kesztyű, amit a napokban varrattam meg egy apró miskolci cipészetben és egy kis segítséggel belepattanok a bobba. Torquemada, II. Fülöp spanyol király kedvenc inkvizitor nagymestere a hüvelykszorító és társai mellé biztos bevette volna a bobot is, ha lett volna róla tudomása.

Kora délelőtt még vakítóan fehér a pálya. Balra és középen kék pályák, jobbra meredekebb piros pálya utolsó letörése, mint egy gigantikus rendszerezőgép ontja magából a síléces hangyákat.

Besorolunk a beléptetőhöz. A beszálláshoz ki kell oldani az alsó reteszt a bobon, oda kell állni a kiskapuhoz, lendülettel fel kell emelni gólyaállásba a bobot, lehussani a műanyag szőnyegre, fókaszerű mozgással egy pár métert előrefelé mozogni, majd előre dőlni teljesen, a fejet lefelé lógatni. Ha a fejembe megy az összes vér, akkor jó a póz. Majd a szemem hátsó sarkából várni az érkező, beforduló ülést.

Amikor hozzáér a bobhoz, nagy lendülettel hátra kell hanyatlani és egyben lehajtani a korlátot. És máris lehet élvezni a pazar kilátást. Kezdetnek a jobboldali lifttel megyünk fel. Géza szinte érzi rajtam a következő kiszállás miatti feszültséget. Csak a kiszállástól tartok. Minden nagyon jól megy már. Megbeszéljük, hogy amikor felérünk, nagy lendülettel előre vetem magam, leszúrom a botot és máris lelököm magam az ülésről. Menni fog, mennie kell. Persze, hogy menni fog. Megérkezünk, a védőháló után felcsapjuk a korlátot. Gyorsan előre vetem magam, minden remekül alakul. De észrevesszük, hogy a léc leoldott. Géza harminc éve nem látott ilyet. Akkora lendülettel jöttem le, hogy az ülés alja kioldotta a kötést. Ott állok léc nélkül, a bob alumínium papucsában, mint egy hülye bobba szorult fémlábú gólya. Remek. A lift áll, a rajta ülők megértő arccal nézik, hogy mi kerekedik ki ebből. A liftes srác és Géza ráállítanak a lécre, bekattintjuk és mehetünk tovább. Iszonyú hosszú időnek tűnik, pedig nem lehetett több egy percnél az egész. A többiek még mindig türelmesen mosolyognak az álló liften. Nem gond, senki sem türelmetlen, csak nekem megalázó, méltatlan a finoman fogalmazva sem túl elegáns kiszállás.

2130 méteren az igazán mellbevágó látvány egy szemvillanás alatt törli a kellemetlen érzést. Nem hiszem el, még mindig nem esik le, hogy tényleg itt vagyok. És már ötödik napja. Úgy örülök a kilátásnak minden egyes alkalommal, mint egy jóllakott óvodás, mint majom a farkának.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehetséges olyan embereknek, mint én, akik szék nélkül egy lépést sem tudnak megtenni vízszintes száraz aszfalton, itt fent lehet lenni és le lehet csúszni a mélybe.

A másik dolog ami minden egyes alkalommal megdöbbent, az amikor lenézek a majd ezer méterrel alacsonyabban fekvő völgybe. Oda kell lemenni. Oda fogok lemenni. Lehetetlen, kizárt, nem vagyok képes rá, le fogok esni, el fogok szállni. Oda nekem nem lehet lemenni.

És mégis. Elindulunk. A nap első csúszásának kezdő méterein még alszik a testem. A több tíz éves feltétlen reflexek benyomják a riasztó csengőt. Nem fog menni, hisz járni sem tudsz.

Aztán a test elegánsan fityiszt mutat az agynak és teszi a dolgát. Egyik kanyar jön a másik után. Bal élről jobb élre, majd jobbról-balra. Egyre gyorsabb és lazább ütemben dőlők jobbra-balra, jobbra-balra. Pár manőver és néhány hófelhő és máris lent vagyok az első meredek letörés aljában.

A szívem boldog ökölként dörömböl a mellkasomban, majd kiugrik a helyéből.

Már nem félek. Megnyugodtam, menni fog. Most már barátságosan tekintek a meredek havas lejtőkre. A hegy most már nekem dolgozik, érzem, hogy szeret, beadta a derekát. Óvatosnak kell lennem, a hegy vadállat, nem illik simogatni, kordában kell tartani.  

És ilyenkor megeresztem a lécet. Imádom az léc érces karcoló hangját, a szemet-szájat betöltő porhót, a mellettem elsuhanó gyorshajtókat, a megelőzött nyugisabb síelőket.

Fent vagyok a hegyen. Süt a nap, vakít a hó, szemembe vág a szél. Előfordul, hogy majdnem mindenki másnál gyorsabb vagyok. Nem vagyok tudatában a sebességnek, de a fülembe süvöltő szél lassításra int. Csigavér, barátom, ez nem verseny, ez élménysíelés.

Lassítok, szeretek nagyon lassan is menni. Lusta, nagy széles kanyarokat venni. A meredek letörések peremén egy pillanatra szinte megállni, megbizonyosodni, hogy egyetlen deszkás sem napozik a következő métereken, senki sem esett el, majd nagy lusta ívet vonva nagy lendülettel ráfordulni a lankára.

Nem is lehet, nem is érdemes másképp. Ha egy pillanatig habozok, nagyon lecsökkenne a sebesség és egy pillanat alatta az aljba bukfencezhetek. Én azt is szeretem.

Dél van. Gézával a legfelső lift melletti kocsmában egy pohár forralt bor mellett az élet nagy dolgairól beszélgetünk. Alattunk a szemérmes hóködből épp kitárulkozó világ.

Egy lány rózsaszín nadrágban söröskancsóval kezében ugrik a meredély szélén, mintha bele akarná vetni magát a magasba. Lefényképezem. Mellettem félmeztelen cseh titánok nevetnek. Pár asztallal tovább egyesek az asztalra borulva alszanak. A lift közben szakadtalan ontja magából a léces-botos embereket. A fejünk felett vidáman lóbálják a léceket és botokat. Felejthetetlen a pillanat.

Kedvenc pálya, kedvenc letörés következik. Gyorsan, de kontrolláltan haladok. Párhuzamosan megyek valakivel. Túl közel van, balra kanyarodok, fékezek is közben. Az idősebb nő, mint egy hőkövető rakéta, belém csapódik. Nagy bukfenc következik. A nő vagy tíz méterrel lejjebb szedi össze a dolgait, csatolja fel a lécet. Kérdezem, hogy jól van-e, hangosan kérek elnézést, bár ő jött belém. Mindegy, idősebb nő, természetes, hogy én követem meg. Jól hóba haraptam megint, pedig azt hittem, ma már nem fogok esni. Nem fáj semmim, mozog mindenem. A fiúk talpra állítanak, felcsatolják a lécet. Megrázom a fejem, elment az önbizalmam, elfelejtettem síelni. ilyenkor elkap az ősi hitetlen pesszimizmus. Nem fog ez nekem menni. De, de, de, mondogatom magamnak. És nekilendülök, mert senki sem maradhat fent, pár kanyar és már megint nyelem a porhót. Zseniális az emberi test. Legnagyobb hőstett önmagunk legyőzése.

Géza, mert megkértem videót készít rólam. A siratófalon óvatosabban jövök le, nehogy pont most essek el. Az alsó harmadában elengedem magam, üvölt a fülemben a szél. Hihetetlen, hihetetlen érzés! Gézáról és a kameráról teljesen megfeledkezem, hangosan csujjogatok, huhogok, röhögök magamon, hogy ennyire élvezek valamit, amitől jobban félek, mint a tűztől.

Utolsó csúszás, ki a kapun, le a parkoló felé. Nem tudom megfogni a bobot, kicsúszok az aszfaltra, blokkol a léc, satufék. Az aszfalt másképpen viselkedik, mint a hó, megcsókolom azt is. Géza nevet, oda se mer nézni, nem hisz a szemének. Ilyet sem látott még. Mondom, cross-carving léc, keresztbordákkal. A lécet meg sem merjük nézni. Mindegy, jó lesz az még holnap. Misi és Géza megállapítja, hogy a lécem, amivel ilyen nagy lendülettel és bátorsággal siklok lefelé, és amin két éve tanultam, leginkább a kukába való. Nem kizárt, hogy onnan is származik. Gyenge is a súlyomhoz, keskeny és leginkább hitvány. Állítólag új korában is az volt. Olyan a felszerelésem, mintha egy tourdefrancos biciklis a szuper vázra feltenne két régi vacak kereket lyukas gumikkal és azzal ezerrel hasítana lefelé az aszfalton. Mindegy, mit mondanak, nekem az a léc a LÉC, én ezzel tanultam meg síelni, ez szerez nekem most is mérhetetlen örömet, ez az a léc, amit az ágyam fölé fogok kiszegezni. Szeretem ezt a lécet. Ez az első szerelemlécem.

Stavaban a Pozzole fogadó előtt a teraszon vakít a délutáni nap. Kiterítem a kerítésre a bakancsot, zoknit, kalucsnit, pólót, kabátot. Nadrágban és alsógatyában majszoljuk Balázs otthoni sült oldalasát és pogácsáját. Leöblítjük egy Venezianer koktéllal.

A vacsora ma is pazar. Lorenza, a kedvenc pincérlány, már kérdés nélkül hozza nekem a dupla pannacotta-t karamellöntettel. Nevetek, mindenki rajtam nevet. Ha nem lenne az a " You are my life!" tetoválás a lábfején. Amiben a „you” ezúttal is, még mindig, természetesen Eugeniot, a férjét jelenti. Pont jól van így, nekem tökéletesen elég a mosolya és a pannacotta repeta. "Lorenza, la magnifica!", dícsérem, mire mosolyogva nyugtázza, hogy természetesen, tudja, hogy ő „magnifica”. Hát persze, hogy nagyszerű. Valóban nagyszerű nő és pincér.

És holnap következik az utolsó nap,

 

6. ( utolsó ) nap

Ma nem megy a síelés. Állítólag van, létezik ilyen. Bár nem tudom elképzelni, hogy egyik reggel úgy ébredjek, hogy nem tudok biciklizni. Nem és nem. De a síelésben van ilyen. Lehet, hogy sok ez a hat nap. Három bőségesen elég lenne. Havonta.

Itt állok, azaz inkább ülök a bobban a Refugio Agnelli felső liftnél és nem akaródzik lecsúszni. Muszáj, mert ember még nem maradt fent a hegyen. Bámulom a völgyet, nem akarok lemenni. Persze ezt jó mélyen titkolom Géza barátom és magam előtt is.

Nekiveselkedek. Buta a testem, karjaim végén bénultan lógnak a símankók. Pedig nagyon gyorsan össze kell szedni magam, fel kell ébrednem, mert a hegy tegnap óta egy fokkal sem lett lankásabb. És ha testben vagy fejben nem vagyok itt, meg fog enni.

Nagyon lassú, kényelmetlen kanyarokkal haladok az első letörés felé. Érdekes, míg tegnap hagytam a testem uralkodni, most fejben kell vezényelni. Mintha nem is én lennék. Pár száz méter után még mindig tetű lassan, dekoncentráltan, ebből kifolyólag nagyon lassan és bizonytalanul imbolyogva haladok lefelé. Mint egy nyugdíjas öregúr egy ménkű hosszú zebrán dudáló autók kereszttüzében a régóta zölden villogó lámpánál. Ma nem megy.

Gyorsan hussanok le az egyik letörésen, kicsit magamra találok, ma nem élvezem, most nem. Akkor is le kell menni. Pedig minden pont olyan csodaszép, mint tegnap és tegnapelőtt és azelőtt. Mi van velem? Mi történhetett?

Megengedem a bobot, de nagyon gyorsan meg kell állni, az átkötés narancssárga hálóval van lezárva. Hatalmasat farolok, megállok. Verseny van a kedvenc pályámon, ma nem tudok oda átmenni. Persze, mások is azt a pályát szeretik. Nem csodálom. Zegzugos átkötéseken keresztül jutok le a lifthez. Ezen a részen igazi pálya-labirintus téveszti meg az egyszerű halandót. Vissza a hegyre. Kezd megjönni a kedvem. Utolsó nap utolsó siklások következnek. Többször is felhívták a figyelmem, hogy utolsó nap főleg az utolsó menetnél nagyon kell vigyázni.

Ülünk Gézával a felvonón. Megáll. Már több, mint hat perce áll. Géza már nem találja izgalmasnak. Én még élvezem a szemdöglesztő kilátást. Tíz perc múltán elkezdünk visszafelé csúszni. Na, na, mi lesz ebből? Tizenhat percnél tartunk, amikor újra elindulunk felfelé. Nagyon készülök a kiszállásra. Nagy lendülettel indulok neki, erre megint lecsatolódik a léc. Megint itt állok. Egy hülye alumínium papucsban. Nevetünk rajta. Okulva a tegnapi malőrből leengedem a bobot, így meg tudom magam emelni, gyorsabban tesszük vissza a sínre, azaz lécre.

Új, nagyon meredek pályán hasítok. Napos és árnyékos szakaszok gyors egymásutánban váltogatják egymást. Jojózik a szemem. Felugratok a hosszú középső porhóbuckára, feldob a levegőbe és mivel jégre érkezem lappal, már csak azt észlelem, hogy mint egy hason fekvő búgócsiga pörgök lefelé. Ma sem úsztam meg, csak megcsókoltam a földet, azaz a jeges havat. Nagyokat prüszkölök. Meredek pályán nagyon könnyű felállni, ha már egyszer a bob méltóztatik abbahagyni a pörgést. A szemüveget leengedem az orromra és nyomás lefelé. Bemelegedtem. Az esés helyrerakott, eltűnt a korábbi ernyedtség. A hó keménysége felébresztett.

Ma váltott társakkal különböző pályákon hasítunk. Átmegyünk Obereggen felé is. Ott van egy elképesztő pálya, ami egy cirkuszvölgy legtetejéről indul. Kiszállásnál az egyik botom összecsuklik és beesek az ülés alá. A srác ugrik, leállítja a liftet. Szabályosan beszorultam az ülés alá. Alaposan szemügyre veszem, ha már így alakult. Már megint. A kiszállás nem az én műfajom. Ülés műszaki ellenőr lett belőlem. Alulról, természetesen.

Feküdjek nyugodtan, hajtsam le a fejem és húzzam össze a vállam, hogy el lehessen indítani a liftet. A következő ülésen négy lányka lélegzetvisszafojtva figyel. Azt hiszik megütöttem magam, hogy ez fáj nekem.

Nevetek, megnyugszanak. Csak a lelkemnek fáj. Eggyel több vagy kevesebb kék folt a hatodik napon már nem számít. Kikászálódok, a srácok talpra állítanak, vállon veregetnek, ettől megint majdnem eldőlök. Röhögünk. Hihetetlen labilis jószág egy ilyen álló helyzetű bob. Sebességgel él, lélegzik. Lassan siklunk lefelé a fiúkkal, hatalmas buckákkal és hósáncokkal küszködünk. Időnként némelyikünk megharapja a havat. Szeretjük.

Laposan süt a nap, ideje hazafelé indulni. Ahhoz még kétszer kell felmenni lifttel, majd lesiklani. Jutalomként élem meg, hogy az utolsó két kiszállás csont nélkül megy. Lassan haladunk lefelé a leginkább mélyszántásra hasonlító hóban. Lassan, csak lassan, figyelmeztet Sanyi, a legtapasztaltabb közülünk.

Küszködünk a millió tonnányi jégkásával. Fogja a bobokat, mintha be lenne húzva a kézifék. Az árnyékos szakaszokon dühödten gyorsulnának a bobok, de nem engedhetjük, mert méteresek a buckák. Ugratunk, zötykölődünk, mindjárt lent vagyunk. Olyan érzés, mintha légkalapáccsal ütnének alulról. Nem szeretjük. A finisben Tomi megengedi egy kicsit, nagyot bukik. Kikerülöm, bámulom és vagy tíz méterrel lejjebb én is bukással búcsúzom az utolsó napon az utolsó métereken. Fiatal lányka kérdezi, hogy segítsen-e ? Igen, mondom, miután kiköptem az összes jeget a számból. Megfog, a behajlított bal könyökömnél fogva felemel, mosolyog. Brávo! Úgy látom szeretnek bennünket a pályán, annak ellenére, hogy sok bajt kavarunk.

Lent vagyok, egyben vagyok, semmim sem fáj. Vége. Ennyi volt idénre. A fiúkat a segítők leengedik a parkolóba, én itt fent a lift mellett várom meg Misiéket. Imádom, soha meg nem unom a síelőket bámulni. Van itt mindenféle ember elképesztően színes ruhában. Első pillantásra a pálya alja olyan, mint egy hangyaboly, nem látni a különbségeket. De ha az ember szán rá elég időt, menten árnyalódik a kép.

Átülök a bobból a székbe, lefejtek magamról mindent, csak bakancs, gatya marad rajtam. A többi vackot kiteszem a bobra száradni. Majd egy órája napozok, megszáradtam. Hirtelen mielőtt felfognám mi is történik fél köbméter jégkása terít be. Egy deszkás srác későn fékezett, majdnem el is gázolt, pedig a legszélén állok a pályának. Hat nap után az utolsó utáni órában a gatyám mégis telemegy jégkásával. Fagyok meg. A jeges víz a lábszáramon folyik ki, azaz inkább be a bakancsba.

Ettől a véletlen incidenstől eltekintve majd egy hétig izzadtam. Ki mondta, hogy hideg van a sípályán? Napokig az izomláz is fűtött. A hat nap alatt akkor éreztem némi hideget, amikor a pálya nem üzemszerű használata következtében a hó(lé) a nyakamon be majd a lábam közt kifolyt.

Még mielőtt a deszkás srác okozta kényszer hidegfürdő miatt bosszankodni kezdenék, inkább nevetek. Ez egy sípálya, baby!

Vége. Erre az évre vége. Lécre fel, következik a 2015 évad.

 NBL. 2014. március 14

 

 

Képgaléria: 
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.