Jelenlegi hely

Mínusz egy kő.

Nagy Bendegúz képe
Mínusz egy kő. Epekő.

Mínusz egy kő.

Már itthon vagyok. Azazhogy Budán az Attila úton... Itthon, most itt vagyok itthon. Bennem egy kővel kevesebb, a hasamon négy lyukkal több van. Dede doki, a négy lyuk értelmi szerzője, csuda jó sebész.
És az Uzsoki kórház ? Tiszta szanatórium. Úgy érzem magam, mint aki két napos wellness hétvégén valahol elhagyta az epekövét, de még nem nevethet, mert a hasában nemrég apró robotok jártak. Ráadásul a hét közepén.

Fél-autonóm hely ez a kórház. Reggel hétkor leparkolok az épület előtt, gyalogosan szembe kell mennem a forgalommal, mert az akadálymentes parkoló az útra köp ki és nincs feljáró.
Nyolckor kórlapot íratok, kórtermet kérek.

A nővértől kis pohárban kapok valami kulimászt, amivel jó alaposan lefertőtlenítem a hasam. Majd újrakezdtem, mert kiderült, hogy sterilizáló tusfürdő és a nővér a zuhany alatt értette. Víz is kell hozzá. Csak épp nem mondta.
Az infúziót szerencsére nem én kötöm be. A nővér ugyan dicséri a vénámat, majd mégis egy nagy hematómát hagyva hátra eggyel lejjebb köti be. Kettes számú vénát még mindig dicsérve hozzáteszi, hogy szép ugyan, de nagyon göcsörtös.

Kaptam karszalagot is, hogy nehogy a lépemet vegyék ki. A szalagon a többi között egy SEX:1734 bejegyzés is van, amin azóta is töröm a fejem. Levetkőzök, hátul nyitott kis kék tunikát öltök. Még el sem kezdek várakozni, mire egy tagbaszakadt, de jólelkű mameluk közli: megyünk a műtőbe! Nagy az izgalom.
Átmászok a műtőágyra. Jól lekötözik a lábaim, még a térdeim is, hogy ne rúgjak. A karomat is, hogy ne csápoljak. Ollóval vágják le rólam a kék tunikát. Egyre izgalmasabb, kár, hogy a többire nem emlékszem.
Pont arra gondolok, hogy szadista szerelmem ezt mennyire élvezné, amikor oldalra pillantok. Valaki épp teletömi altatóval a vérem.

A következő pillanatban már az ágyamban, a kórteremben ébresztgetnek. Na, ne vicceljenek, miért nem műtöttek meg ?
De lehet, hogy mégis, mert nem tudok nevetni. Négy leragasztott véres lyukat fedezek fel a hasamon. Hát mégis.
Tizenegykor már teljesen éber vagyok. Egyik kedves szobatársam az élettant megcáfolva órák óta nyomatja a betegsége történetét. A nővérek tündérek, meleg szeretettel ápolnak.

Délután kiülök a székbe. Megdöbbenek, hogy mennyire nem voltam eddig tudatában, hogy hassal is dolgozom. A fájdalom figyelmeztet. Tompa kis lángnyelvek cikáznak a hasamban. Vécére megyek. Haspréssel pisilnék, de úgy, hogy közben ne feszüljön meg a hasam. Nonszensz. Másodszorra már ez is megy.

Látogatóm jön. G., az új filmes jóbarátnőm, aki, úgy, hogy másba voltam szerelmes, tavaly kiérdemelte nálam az Év nője címet! Aggódik, nevet, már én is próbálkozom vele. Büszkélkedem a kővel. Pont olyan, mint egy kiwivel keresztezett zöld olajbogyó. Ezt egészen biztosan nem belőlem szedték ki. Én nem növeszthettem ilyen kis lito-szörnyecskét a hasamban.

Estefelé iszonyatosan fáj a hasam. Megijedek, majd nevetnék, ha tudnék. Megkönnyebbülök, de nem nevetek. Mindössze éhes vagyok, három napja alig ettem. Olvasom az A.tól kapott könyvet. Újjászületés a címe. Bonyolult szerelmi és élettörténet. Egy olasz nő gyermeket akar mindenáron. Miközben néha belekeveredik a legutolsó balkáni háborúba.

Fél tíz körül ágyban fekve szórakozottan bámulok ki a fejemből a folyosóra. Az ajtó résnyire nyitva. Illetve most azt is eltorlaszolja egy fekete kötöttsapkás fej. Nini, pont ilyet adtam J.nek névnapjára. A sapka alatt a folyosó félhomályában J. bűnbánóan mosolygó gyönyörű arca néz rám.
Megdöbbenek.
Ösztönösen a telefonomhoz kapok. Sms-eket kaptam."Felidegesítene, ha meglátogatnálak?" " Az ajtó előtt vagyok, bemehetek?" – írta J. percekkel ezelőtt.
Úristen, innen nincs hova menekülnöm. Mit tegyek? Csak egy dologért imádkoztam a műtét előtt, hogy az Isten ide ne hozza nekem J-t. Ma még ne.
A szívem ver, mint kalapács az üllőn. Tétován intek neki. Belép. Beljebb jön. Álldogál az ágy végében. Intek, hogy üljön le.
Nem tudok, nem akarok megszólalni. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs, csak a képzeletem játszik velem.
J. nem lehet itt.
Mert ő az a nő, aki december 13-án sokadjára és nyomatékosan megkért, hogy soha többet ne keressem, ne szeressem, ne írjak és ne hívjam, aki nyom és ok nélkül törölt az életéből.
Aki miatt úgy éreztem magam heteken át, mint a félig nyúzott sózott bakkecske.
A nő most itt ül az ágyam szélén, zavartan mosolyog és egyfolytában beszél hozzám. Látom, mert mozog az ajka, de még nem jut el hozzám.
Pár perc múlva nagyon gyermekesnek érzem magam, feladom, megszólalok.
Őszinte öröm terül el az arcán.
Kikérdez, megnézi a kövem. Nyúlna a kötések felé, de észhez tér, hogy már nem érhet hozzám. Visszahúzza karját. Én magamhoz vonom, ne butáskodjon, találkoztunk mi már. Hozzám ér jéghideg kezével. Seblázban égek, jól esik.
Szeretem, jól esik.
Gyűlölöm, jól esik.
Kívánom.
Közben imádott kék szemével bűvöl. Felülök. Húzódna hátra, magamhoz rántom, pár pillanatig mintha ellenkezne, de aztán elernyed. Görcsösen ölelem.
Becéz, ösztönösen szívemnek nevez, tenyerével végig szkenneli meztelen testem. A lábaim, a lábujjaim is. Mint régen. Megőrültem, hallucinálok.
Ölelem, nem engedi. Ölelem, nem engedem, erőszakkal csókolom az arcát, a száját.
Na, azt nem, nem lehet, nem azért jött – emeli magasra jól ismert tiltó ujját. Aztán mégis. Tétován, majd őrülten marjuk egymás száját.
Felnyög.
Az arca eltorzul, a szeme felakad. Ismerem ezt az arckifejezést a kéj előszobájából. Elhúzódna, de nem engedem. Gyorsan eldarálja a szokott mantrát.
Nem szabad, ez nem jó, nem jó nekem, neki se jó.
Nem volt jó.
Nem szabad.
Mióta elment olyan nyugodt, mióta elhagyott kisimultak a ráncai, újra szép lett,
nem,
nem,
nem szabad...
lassan magamhoz térek, engedek a szorításon. A combját tépem, kezem a lába közt a fűtésközpontjában izzad, a mellét markolom, fulladozok. Álmodom, én ezt csak álmodom.
Beszélek hozzá, beszél hozzám, a keze a meztelen mellemen, ujja a mellbimbóm tépi, az enyém a lába közt.
Nem veszi észre, emlékeztetnie kell magát minden pillanatban, hogy ezt nem szabad, nem lehet, rossz nekünk, de közben már ezer fokon ég a teste.
Mellettünk a nagybeteg szobatársam békésen hortyog.
Jön a nővér. El kell mennie.
A nővér kimegy, J. feláll, de még nem tud elszakadni.
Miért?
Miért?
Folyton ezt kérdezem tőle. Nem felel, titokzatosan mosolyog, a nyakam puszilja.
Kegyetlennek nevezem.
Szép vagyok, mondja. Visszaül még vagy háromszor. Mint két fuldokló úgy markoljuk, fogjuk, csókoljuk egymást. Feláll.
Edzőcipő, fekete cicanadrág, terepszínű miniszoknya, szürke felső, sportmelltartó, ünneplő kabát, fekete sapka. Soha nem láttam még ilyen összevisszaságot rajta. Gömbölyded feszes kerek fenekével zavartan tolat kifelé. Megint nem tudok megszólalni.
A félfa mellett még megtámaszkodik, tekintete az enyémbe fúródik. Hezitál. Néz. Mintha még mondani szeretne valamit. Már ő sem szól. Vajon ő legalább tudja, miért van itt? Vajon tudja, hogy ma este kezdhetem elölről, amit decemberben péntek tizenharmadikán átéltem és elkezdtem magamban lezárni?
Holnap reggel majd hív.
Ne, kérlek, ne hívj, ne gyere, - üvölteném, de nem tudom, nem merem kimondani. Reggel megyek Cs.ért, - mondja. Úristen, Cs., egy kicsi lányka, akit imádok. A bokájánál fogva daruzok vele, sikolt a boldogságtól, puszikkal hinti tele a hátam, a nyakamba fúrja bokorugró lábait. Cs., ...
Már nem merek odanézni.
Eltűnt.
Sehol sincs.
Csak a gőzmalomként dörömbölő szívem és az idegen, de mégis ismerős ízű sűrű nyála a számban emlékeztet rá. Úristen... mivel érdemeltem ki ezt?
Nem érdekel. Azért sem. De közben a szája, a szeme, a keze, a combja lebeg a szemem előtt. Azért is aludni fogok.
Muszáj. Ez az. Aludni fogok.
Ez itt nem történt meg. J. nem járt itt. Nem téptük egymás fogát, nem haraptuk véresre nyelvünk az imént. Nem és nem.
Oldalra vetem magam.
A lyukak a hasamon figyelmeztetnek. Újra érzem őket. Az imént J. akár be is nyúlhatott volna bármelyiken, semmit sem éreztem volna. Bal oldalamra fordulok.

Terelek.

Valaki másra gondolok. A holnapi látogatómra. Arra a békés, lágy arcú nőre, akit szilveszter éjjelén hazavittem, hogy a lányával trombitálhasson.
Akit akkor láttam harmadszor életemben, de az a kis pajkos fény a szemében arra késztetett, hogy félrehúzzak, finoman megcsókoljam és boldogújévet kívánjak neki.
A. szájának gumimaciszörp íze van. Legnagyobb megdöbbenésemre viszonozta a csókot. A. közismert férje három évig csalta egy tizenéves lánnyal. Magas volt a telefonszámla. Miért? Majd a férje elintézte. Újra alacsony lett. Na de hogyan?
A. nyomozni kezd. Nem esik nehezére. Rádiós. A férje bevette a családi csomagba a szeretőt. Ezért. A. őrjöng.
Vége, vége mindennek. Az elmúlt majd két évben letisztázott mindent magában, nyugodt szívvel csókol vissza.
Idegen vagyok neki, de valahogy mégis ismerős. Fogom a kezét. Nagy, puha, erős. Jobban megnézem, lopva a profilját kutatom.
És megtalálom benne a nőt, aki tetszik nekem. Minden piros lámpánál megcsókolom. Addig csókolom, míg ismerős nem lesz a gumimaci íz.
Nevet.
Általában tejeskávé ízű a szája. Tizenegy éve nem randizott. Idegennel soha nem csókolózott. Tisztességes, rendes nő. Anya. Zavarban van. Mert én amikor ránézek látom is őt.
Teljesen elszokott ettől.
Nézem ezt a gyönyörű, okos nőt. Nem értem a világot, nem értem a férfit, aki évek óta kínozza. És a nőt, aki engem kínoz.
Gyűlölöm a férfit, aki miatt ennek a csodálatos nőnek a lelke ennyire bénultan ernyedt. Elszokott a csóktól, a test közelségétől.
Harmincas, ragyogó nő. Alabástrom bőrét újjáéledő erotikus kisugárzás üti át. Talán mégis és számra tapasztja csodásan formált ajkait. Rendjén van ez így.

Reggel nyugodtan ébredek. Szép lassan eszembe jut a tavalyi név. A. Új ismerős. Azért is rá kell gondolnom. J. az elhalt, kínzó vakmúlt. A. viszont ma meg fog látogatni.
Egy anyuka. Negyedszer fogom látni. Vonzónak tart. Mondta. Kívánatosnak. Ezt nem hittem el. Mert nemrég a sárba tiportak.
Magamra nézek.
Pipaszár lábak, rózsaszín póló, A. méhpempő illatú vérvörös sála a nyakam körül, ölemben frottir Tarzan kötényke, Predator haj, négy lyuk a hasamon és a hófehér drót-Jaguár alattam. Ellenállhatatlan vagyok... naná.
Hogyne…
Nem fog eljönni.

Dél körül az osztály ajtajában olvasok. Lépteket hallok. Ő az. Nem lát. Hív. Nincs nálam telefon. Pár pillanatig nézem, gyönyörködöm ebben az idegen nőben, akivel az új év hajnalán olyan kétségbeesetten és őszintén találtunk egymásra egy pár percre.
Mit fog mondani ?
Mit akarhat?
Mit akar tőlem? Mi űzi?
Nem váratom soká, kilépek elibe. Mosolyától elolvadok.
Mit fog tenni?
Hozzám lép. Lehajol hozzám. Balról kapok egy puszit. Megnéz. És megcsókol.
Kint üldögélünk a folyosón. Az ölemben ül. Nagyobb, izmosabb, mint J. Rövidebb a nyaka, hajlott egy kicsit a háta. Írásból él. Más az illata. Sarjú illata van. Zavarban van. Körülöttünk embereket tolnak ágyon, libegnek az infúziósállványok.
Emberek halni mennek, mi itt ülünk és teszünk a világra.
Dede doki keze a vállamon. Kérdezné, hogy jól vagyok-e, de nevetve harapja el a szót. Szorosan ölelem A.-t, látja, hogy jól vagyok.
Egy kicsit J.-t is. De nagyon kicsit. A rohamosan halványuló Guzi-evő J.-t.
A. kedves. Puha és kemény egyszerre. Megdöbbent a hasonlóság és a különbség.
Magas, szőkés haj, hófehér bőr, hat éves forma húsz kiló körüli angyali, csupa izom de ropi kislány, aki mindenhová felmászik, császármetszés, a szülés meséje és megélése, hiper-érzékenység, tériszony, a hideg Észak imádata, filmmánia, mozi-imádat.
De nem, tévedek. A közös pont én magam vagyok. A. ötig üldögél az ölemben. Dede doki keze a vállamon. Hét körül vizit lesz. Mosolyog, nevet, neki is tetszik, amit lát. Küldj haza! Menj haza! Lekísérem A.-t. Jól vagyok, nincs kísértet. Ellenőrzöm magam. A tegnap estére gondolok. Semmit sem érzek. Végtelen nyugalmat.

Olvasom A. könyvét. Alszom. Álmodom. Áfonyát szedünk az ölünkbe Lappföldön. A. nevet. Minden sejtje nevet. Csudaszépen nevet. Csudaszép, ha nevet. Csudaszép.

Szembe egy kisöreget hoznak be. Egy orvos magyaráz. Azonnal meg kell műteni. A december 13-i műtéttel valami baj volt. A palaszürke arc fájdalmasan torz. Gyönyörű ugyanakkor. Szenved. Már nem akar élni. Görcsbe rándult poros aszott birsalmahéj az arca. Nem tudom levenni tekintetem róla. A könyv mögé bújva bénultan bámulom.
Érzem a halál közelségét. Megcsap a dohos hideg. A nővér intubálja. Nem megy balról, jobbról sem. Vérzik az orra. Pálcika karjában nincs véna. Ha mégis, halkan pukkan. Viszik a műtőbe. Éjjel három körül a nővér összeszedi a szegényes holmiját, lehúzza az ágyneműt, fertőtleníti az ágyat, a szekrényt. A bácsika az égbe ment. Láttam az arcán. Hallottam az orvos hangján. Megpróbálták. Szegény. Mi szerencsések vagyunk. Élünk és szeretünk. Szeretve vagyunk.

Alszom. Reggel Dede doki ül az ágy szélén. Nem kérdezi, hogy vagyok. Látja. Fülig ér a szám. Ellát egy pár tanáccsal. Kezet fogunk. Viszlát csütörtökön.
Komótosan összepakolok. Néha átsandítok a szemközti ágyra. Nincs ott senki. Csak a patyolattiszta ágynemű tüntet makacsul. Mégis a vézna kis embert látom. Elbúcsúzom tőle. Megsimogatom a lelkét. Megcsókolom aszott, penge ajkát.

Már az autóban ülök. Fáj a hasam. Nem baj. Hadd fájjon. Cinikus a testem. A felét nem érzem, a másik fele fáj.
Nem érdekel. A testem a rabszolgám, a szabad lelkem lakhelye, sutja, kemencéje. Felveszem I. bátyámat. István ideges, káromkodik. Baj van a beosztottjaival. Próbálom nyugtatni. Édestestvérem, barátom egyben, szeretem.
Megyünk rögbizni az OORI-ba. Én néző leszek. Ő játszik. I. zárkózott, nehezen oldódik. Nagyon tetszik neki.
Majd felnyaláboljuk Cedricet, kameruni menekült barátomat. Itthon bögrés levest és kottbullart sütünk. Penne tészta, barnamártás, vörösáfonyalekvár.
Ribizlibor.
Három fiú matat a konyhában. Igaz, I. szakács is. Bár ritkán főz. Magamnak keveset, Istvánnak többet, Cedricnek rengeteget szedek. Cedric is megnyugszik. Izgatottan beszél a Közép-Afrikai konfliktusról. Adok neki pénzt vonatra és miegymásra.
Cedric magyar akar lenni. Ez biztató jel ránk nézve. A Déli előtt elválunk. Sokáig állok még a süllyesztett tér közepén.
Mosolygok.
Esik.
Az ég felé nézek.
Kinyitom a szám.
A szemem.
A szívem.
Tisztára mosom.
Jól esik a hideg eső és levegő.
Ez az év remekül kezdődött.
Egyszerűen nem lehetne jobb.
Kocsiban, csókok közepette talált.
Kórházban csókok közepette talált.
Soha ne legyen rosszabb évem.
De jobb sem.
A múlt nem érdekel, végleg elhessegetem a sápadt kísértetet, az én fehér démonomat.

A. hétfőn dél körül meglátogat. Két szép kezével hoz két nagy tejeskávét. Rendesen meg akar csókolni. Normálisan.
Alaposan.
Végre nem kocsiban, közterületen, kórházban...
Szép az élet!

NBL,
2014. január 9.

Képgaléria: 
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.