Jelenlegi hely

Etópia II. – Vissza az időben.

Nagy Bendegúz képe
NBL_9928 Kefeárus a piacon

 

 

 

Etópia II. – Vissza az időben

Afrika tetején – a világ

 Mottó:

Az etiópiai hátizsákos utazás megváltoztat. Kíméletlen tükröt tart a legbátrabbaknak, akik, ha belenéznek, megpillanthatják igazi énjüket, a valódi arcukat.

 

Elindulunk.

 A belváros mindössze pár percre van, a Bole reptér a terepviszonyok miatt gyakorlatilag a külvárosba települt. A szögesdrót-kerítésen több helyen hatalmas lyuk tátong. Nem, hogy szamár, de még egy elefánt is besétálhatna a kifutóra. Azt elsőre is látom, hogy ebben a városban gyalogosként nem lesz aranyéletem. Járda vagy nem létezik, de ha mégis akkor az az út- és egyéb építések raktáraként, a fennmaradó részek pedig szemétdombként funkcionálnak. Szürke, poros minden, látszik, hogy nagyon régen nem volt már eső. Hat hónapja. És három másik hónapig nem is lesz egy csepp sem.

 

Egy marék szeggel

 Az ’Olympia’ városnegyed van a legközelebb, először ott próbálkozunk szállással. A harmadik hely jónak tűnik, legalábbis a meredek köves utcára nyíló vaskaputól befelé mindent önállóan tudok majd használni. Megnézek egy földszinti szobát. Hihetetlenül lerobbant és mocskos a padlótól a plafonig, dohos, nyirkos a levegő. A sarokban kék-fehér áttetsző üveggel kétszer-két méteres fürdő van leválasztva. A mosdókagylót csak a Szentlélek, na meg a kosz tartja a falon, a tükör ferdén fityeg, a WC-t jól meg kell majd pucolnom, a zuhanytálca rozsda- és egyéb foltokkal tarkított.Nem válogathatok túl sokat, kezdetnek megteszi. A recepciós, egy magas, szikár, csontos arcú, hatalmas eres kezű fehér köpenyes öregasszony közli, hogy 220 birr lesz egy éjszakára. Rendben.Mehetünk ebédelni. Kétszáz méterrel lejjebb, az aszfaltúton a ’Ché’ nosztalgia bár és étterem előtt nincs lépcső, ezt választjuk. A hely, de a város is egy kicsit olyan nyolcvanas évek eleji Románia hangulatot áraszt. Sok a natúr és festett beton, vasból hegesztett, olajjal festett nehéz székek és asztalok.

Névi, a kísérőm kérdezi, hogy ettem-e már hagyományos etiópiai étket, indzsara ’kenyérrel’. Nem én, hol ettem volna? Hisz most érkeztem… Az ebédet fél méter átmérőjű, rozsdamentes, kerek acéltálcán hozzák. Az ’indzsara’ a helyi kenyér olyan puha és vastag, mint nálunk a palacsinta. Egyik oldala sima, másik olyan, mintha a lépes mézet és a pacalt elegyítették volna. Az étel egy nagy, az egész tálcát beborító indzsarara van kiszedve, és helyenként takarosan feltekert további indzsara roládokból lehet egy kétujjnyi darabot letépni, és szigorúan jobb kézzel valamelyik kupacból mártani, majd az egészet a szánkba tömni.

Névi meséli, hogy Etiópiában és az ő hazájában is, aminek a nevét nem illik, ezért nem is fogja hangosan kimondani, a barátok és rokonok kedves gesztusként pár falat erejéig megetetik egymást. Az elméletet demonstrálandó, gyorsan a számba töm egy pár ízes falatot. Meresztem a szemem, barátnője, Betty nagyokat nevet. Pár órája érkeztem mindössze Addis Ababa-ba, és tessék, egy távoli északról származó vadidegen fickó a puszta kezével etet. És erre még rátromfol Betty is, aki szintén megetet. Éhen nem fogok itt halni, az már biztos!

Vendégük vagyok az ebédre, ami különösen a további tapasztalatok fényében tűnik igen nemes és baráti gesztusnak. Ők emberként, újonnan érkezett turistaként, nem pedig két lábon járó ’farandzsi’ fejőstehénként kezelnek. Megállapodunk, hogy délután hatkor értem jönnek és elmegyünk a ’Piazza’-ra, a történelmi olasz belvárosba. Ebéd után sétálok egyet a környéken, szemügyre veszem az épülő városnegyedet.

A mindenfelé emelkedő, sokszintes házakat elnézve az az érzésem, hogy ide most érkezett el a legvadabb szocreál. Nem panel, hanem vasbeton vázas, pocsék minőségű, betontéglás, gerendás födémes, a napon és az esőben pár nap alatt homokként szétmálló betontégla kitöltő falazattal. Alig lehet toronydarut látni. Szép lassan haladnak egyesével a szintekkel. Minden egyes épület szögletes szúrós sündisznónak néz ki, kívül-belül pókhálószerűen rúdzsaluzattal és rúdállványzattal vannak behálózva. Megnézem közelebbről az állványzatot, és nem hiszek a szememnek. A több mint tízszintes épületek külső állványzata is csomópontonként, ahol az eukaliptusz rudak találkoznak, mindössze egy-egy szeggel van összekoppintva. Sem több, sem kevesebb. Semmi kötözés, csomózás, bilincs vagy bármi egyéb biztonsági megoldás. Egy-egy szög tartja a kapcsolatokat. Az egész óriási állványzathoz nem kellett több egyetlen marék szegnél.

 

Hulladék – az nincs!

 

Az épülő házakat nagy kiterjedésű üres, azaz szeméttel és egyéb szörnyűségekkel tarkított grundok veszik körül. Néhol emberek laknak kutyaól méretű faviskókban. A szomszédos utcában van a görög nagykövetség, a görög iskola és valamivel lejjebb az felettébb megkopott, hajdan pompás modern épületben és gazdag parkban még mindig működő ’Olympia’ klub és étterem. Megvan a negyed nevének a származása.

Errefelé a karbantartás, takarítás, rendben tartás, odafigyelés fogalmak még nem épültek be a mindennapok tartós-szótárába.

Afrika-szerte úgy általában a tárgyak fokozott igénybevételnek vannak kitéve. Ami használati tárgy, a legkisebbtől a legnagyobbig, és nem acélból, vasbetonból készül, annak rövid földi pályafutása várható. Ha a roncsok valamire még használhatók, garantált, hogy ezek az egyébként hihetetlenül kreatív emberek tovább használják a maradékot. A tárgy akkor szűnik meg létezni, ha alkotó elemeire, atomjaira bomlott. Sok szegény afrikai országban a mi szóhasználatunkban értelmezett szemétnek, hulladéknak, törmeléknek nincs jelentése. Minden, ami anyagból van, érzékelhető méretű és nem életveszélyes értéket képvisel. Minden egyes tárgyra igaz ez a megállapítás. Az újrahasznosítandó anyagot sokszor tartós tárolóban raktározzák el, amit felületes turista, vagy kezdő európai utazó első pillantásra szemétdombnak vél.

Az egyik ilyen épülő monstrum lábánál az árnyékban az építési törmelék és szemét tetején egy férfi egy majdnem új Land Cruisert mos lavórból és vödörből két nagy foszlott, lyukas ronggyal. Az imént nagyon poros úton jöttem le két keréken, csupa kosz a kezem és a hajtókarika is. Köszönök neki és megkérdem, kölcsönkérhetném-e az egyik rongyot. Nem szól semmit, csak int, hogy várjak. Befejezi a kocsi mosását, majd mellém lép a vödörrel, tiszta vizet tölt belé és egy szemvillanás alatt tisztára suvickolja az egész széket. Hátul befekszik a szék alá, és alulról is ellátja a baját. Látszik, hogy ezzel foglalkozik. A szék ugyan nem lett sokkal tisztább, de hátbavereget, és máris mehetek a dolgomra.

 

A bejutás bonyodalmai

 

Mint amikor az ember kigurul az autómosóból az én székem is érezhetően jobban gurul most, hogy foglalkoztunk vele egy kicsit. Nagyon kell figyelnem, hogy merre megyek, mert a gumijavító szettet még nem vettem magamhoz, és ha kilyukad a kerék, amire ezen a terepen minden esély megvan, tapasztalataim szerint igen nagy bajba keveredhetek. Álmos és fáradt vagyok, elindulok visszafelé az MJ Panzióba. Névi és kedvese hatra ígérték, hogy visszajönnek a panzióba, addig alszom egyet.

 

Az embereket és a környezetet elnézve határozottan kezd körvonalazódni, hogy megérkeztem Etiópiába. Átvágok az úton, átugratok több hatalmas repedést, lyukat, gödröt, és megérkezek a panzió kisutcájának az aljához, ami meredeken emelkedik felfelé. Az utca meredeksége a kisebbik baj. Nincs aszfalt, a kisebb-nagyobb kövek közt szivárgó mindenféle víz tócsákban áll. Lesz, ami lesz alapon nekiveselkedek.

 

Magamat is meglepve, centiről-centire ugyan, de folyamatosan veszem az akadályokat, és egy utolsó erőteljes lendítéssel máris megérkezem a panzió vaskapuja elé. Csengő nincs. Jó hangosan köszönök a kapunak, majd kopogtatok, de semmi sem történik. Még hangosabban, szinte dörömbölve kopogtatok, még mindig semmi.

 

Egy arra járó fiatalember megáll mellettem, nézi, mit csinálok. Ököllel megdöngeti a kaput, és amikor erre sem jön ki senki, meg is rugdossa. Assefa, a panzió egyik férfi alkalmazottja jön kaput nyitni, barátságosan invitál befelé. Visszafordulok, a srác biccent, hogy így kell ezt csinálni errefelé, kezet rázunk, megköszönöm a segítségét, amit többszöri meghajlással nyugtáz, majd etióp szokás szerint összeütögetjük a vállunkat, mielőtt elválunk.

 

A vendégházban, mert szállónak mégsem nevezhető ez a műintézmény, a szobám ajtaja olyan keskeny, hogy nagy lendületet véve, kezeimet a magasba emelve, vállaimat összehúzva milliméterre pontosan slisszolok át rajta.Aludni próbálok, de nem megy. Izgatott is vagyok egy kicsit, a szoba levegője büdös és dohos és az udvarra néző ablakom alatt hangosan beszélgetnek és nevetnek az emberek. Hat után ébredek fel, zavartan nézek körbe-körbe, fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és hogy kerültem ide. Bebútol az agyam. Derengeni kezd, hogy Addis Ababa-ban vagyok, és hogy Néviék lehet, hogy már kint várnak. Még nem vagyok tisztában a helyi viszonyokkal és szokásokkal, ezért felpattanok és kirohanok a lebetonozott udvarra, ahol senki sem vár.

 

Pont az ablakom alatt van a szálláshely egyetlen közösségi tere, ahol több idegen, nem etióp férfi izgatottan tárgyal arabul valamit. Néviék még nyolckor sincsenek itt. Aggódom értük. Biztosan lerobbant a kocsi, bajba kerültek, elfelejtettek, nem találnak ide. Tízesével sorolom a magammal hozott közép-európai gyökerű, hasonló eseteket megmagyarázó indokokat.

 

A megbízhatatlanság mindennapos

 

Az egyik fotelben ülő középkorú, kopasz, intelligens arcú férfi, homlokán a sokat imádkozó mohamedán férfiak csalhatatlan jegyével megszólít. Mr. Jamal a neve, szudáni menekült. Varázslatos hangon, egy filozófus nyugalmával, tökéletes angolsággal beszél. Kifaggat, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit keresek itt. Idegenekkel szemben az első pillanatban gyakorlatias tapasztalatból kiindulva gyanakvó vagyok, de Mr. Jamal egy pillanat alatt a hangja köré teker. Közelebb húzódok, és készségesen válaszolgatok a kérdéseire. Tőle tudom meg, hogy ha még csak ma érkeztem meg ide, nem érthetem, hogy Néviék miért nem jöttek el hozzám. Feltehetően semmi különösebb okuk nincs annál, hogy más kultúrkörbe tartoznak. Hogy amit mondanak, azt nem feltétlenül gondolják komolyan. Ha mégis, utolsó pillanatban is visszafordulnak, engem nem értesítenek. Nem nagy ügy, a megbízhatatlanság itt a hétköznapi mindennapok tökéletesen banális alkotó eleme. Ő is sokáig szenvedett ettől, de hét év alatt megszokta. Nem mindenki ilyen, vannak itt is megbízható emberek. Például a szudániak, mondja, és mosolyog.

 

Az nem lehet, Néviék olyan kedvesek voltak, idehoztak, örültek nekem, ebédre is meghívtak. Mr. Jamal szélesen mosolyogva villantja rám hófehér fogsorát. Nem lenézően, nem megértően, csak mosolyog. Hét éve él itt Addis Ababa-ban, higgyem el neki, tudja, hogy mit beszél. Névi nem jött, mert az emberek itt egész másképpen gondolkodnak, másképpen érzékelik az időt és az ígéreteket. Hitetlenül csóválom a fejem, jó emberismerőnek tartom magam. Nem tévedhetek ekkorát. Mr. Jamal és barátja, Mr. Sofin, aki szintén szudáni menekült, tudomásul veszik a felháborodásomat, megnyugtatnak, hogy ez még semmi, tartalékoljak későbbre is.

 

Kikérdezem Mr. Jamalt. Elmesélem neki, hogy négy éve én is jártam Szudánban, hogy nem éreztem magam jól, mert a fővárosban fényképezés miatt lecsuktak, majd a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz kerültem, ahol profik vallattak egy pár napig.Míg Névit várom, elmondom neki az egész történetet , mert még nem adtam fel végleg, csak be kell futniuk. Jamal és Sofin figyelmesen hallgatják a történetemet, közelebb húzódnak, szúrós tekintettel néznek a szemembe, hisznek nekem. Majd Mr. Jamal is megosztja velem élete történetét.

 

Majid Ibrahim Idris a teljes neve. 1962-ben Szudánban született Szudánban, ott járt középiskolába majd Egyiptomban tanult az ezer éves Al-Azhar egyetemen, ahol 1989-ben közdazgasági diplomát szerzett. Angliában, mint üzletember tevékenykedett hosszú éveken keresztül. Már hallgató korában érdekelte a politika. Elmondása szerint a szudáni embereket általában nagyon érdekli a politika, szeretik saját kezükbe venni a sorsukat. Szudánban középiskolás korában, majd Kairóban az egyetemen is tagja volt az Iszlám Front nevezetű szervezetnek, majd pártnak. Olyan elnököt akartak állítani Szudánban, aki felvirágoztatja az országot, aki jóságos apja lesz mindenkinek, aki boldoggá teszi a népet. Éveken át álmodoztak erről, majd nekiláttak a tennivalóknak. Tiszta, erkölcsös, becsületes rendszert akartak, és ezért minden áldozatot meghoztak, semmit, leginkább önmagukat nem kímélve és sajnálva haladtak előre a kijelölt úton. Huszonhat évesen lobogó optimizmussal vetették bele magukat a szudáni politikába, ahol egy sokkal jobban élhető országot vizionáltak. A legjobbat akarták. Évek kemény munkájával emelték elnöki székbe a jelenlegi elnököt. Sajnos elég hamar rá kellett jönniük, hogy egy vérszomjas zsarnokot teremtettek. Egy szörnyűséges vérivó despotát. Egy rettenetes rendszert, amely a szudáni emberek álmát összezúzta, és szörnyűséges állapotukban magukra hagyta. A rendszer az embereket becsapva, az ország déli részében és másutt is emberek ezreit küldte vágóhídra a polgárháborúban, milliók váltak földönfutóvá.

 

Mr. Jamal és társai azért mennek most vissza Szudánba, hogy akár életük árán helyrehozzák a szörnyűséges hibát, eltávolítsák az elnököt és holdudvarát. Látom, hogy Mr. Jamal és Mr. Sofin egyáltalán nem viccel. Még órákon át mesélnek nekem a szörnyű terror éveiről, amelynek a legelején ők is aktív, majd börtönbe zárva passzív elszenvedői voltak. Mr. Jamal tökéletesen tudatában van annak, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint el fogják őket fogni, meg fogják őket kínozni, majd bitófán végzik. De nem tehet egyebet, nem élhet tovább a szégyennel, a bűntudattal, a lelkiismeret furdalással.Későn fekszem le, mielőtt a dohos levegőben álomba ájulok fejemben és lelkemben mindenféle kavarog. Etiópia, Szudán, a repülőút, a következő három hónap.

 

Nagy Bendegúz

Addis Ababa

 

 

 

Képgaléria: 
mr._jamal
arad_a_forgalom_a_churchill_sugaruton
az_oriasi_allvanyzatot_egy_marek_szog_tartja_ossze
belvarosi_idill_addis_ababa-ban
ejjel-nappali_kisbolt_a_piazza_kornyeken
belvarosi_huspiac_eleven_aruval
rettenetes_de_ebben_az_izeben_is_emberek_laknak
helyi_iranytaxiban_jordanas_vigyazza_a_szekem
drogeria_a_piacon
idill_a_sikatorban_a_mercato_teruleten
meles_zenawi_nyilt_teri_mauzoleum
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.