Jelenlegi hely

Etiópia III. - Építőipar Addis-Ababa-ban.

Nagy Bendegúz képe
ebred_a_varos

Etiópia III. - Építőipar Addis-Ababa-ban.

Afrika tetején – a világ

 

Mottó:

’A mérnök büszkén mutatja a több méter átmérőjű újrahasznosított vasakból készült betonkavarót. Monstre egy alkotás, de azt meg kell hagyni, hogy Kőmíves Kelemennek is könnyebb dolga lett volna egy ilyennel felhúzni azt, ami éjjel leomlott.’

 

Minden ügyességemre szükség van, hogy az ’MJ Pension’-tól az aszfaltútig lévő száz méteres nagyon meredek, köves, sáros úton hanyatt ne vágjam magam. Tovább nehezíti a dolgot, hogy kedves emberek, köztük Jordanas is, ez a lány aki lassan három napja az árnyékommá vált, a legnagyobb jóindulat ellenére segítés felkiáltással ne nyomjon bele a koszba. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy otthon terepgumit húztam a hátsó nagy kerekekre és széles, nagyobb átmérőjűre cseréltem az első kiskerekeket. Sokkal jobban tapad ez a külső gumi, jobban is rugózik, és nekem most minden newtonra szükségem van.

 

Az utca mocskából helyenként gránit jéghegy csúcsaként mered ki az eredeti kövezés, amit még a franciák, britek netán Mussolini építtetett 1936-41 között. Amikor a nyaktörően meredek utca véget ér, még hátravan annak a nagyjából egy méter széles köves szemétdombnak az átugratása, ami normál esetben a járda szerepét volna hivatott betölteni és máris megérkezek az aszfaltra, a forgalomba.

 

Nekem nincs olyan szerencsém, mint a járni tudó helybélieknek, hogy ezen a senki földjének tűnő, járdának csúfolt, az úttal párhuzamosan haladó köves szemétdombon illegjek, billegjek.

Óhatatlanul eszembe jut a kora kilencvenes évekbeli Románia hajdanvolt ipari városaiban a rohamosan lepukkanó környezetben lakó hajdani munkásosztály vonulása. Akkor is megcsodáltam, hogy a környezetükkel éles kontrasztot képezve milyen méltóságteljesen vonultak az ehhez hasonló úton, járdán magassarkú cipőben a kikent-kifent dámák és makkos cipőben az olcsó öltönyös urak.

Az itteni járdáról még eszembe jut a miskolci Művészetek Háza és Kossuth Lajos utca közötti gyalogos átkelő a négysávoson, ahol gyönyörűen ér véget mindkét oldalon a járda díszburkolata és folytatódna az út aszfaltjában, csakhogy ott is elmaradt egy fél méteres sáv, az urbánus senkiföldje. Fél méter széles tíz centi magas vasbetonpadka, ami a továbbiakban a közlekedést teljességgel ellehetetlenítette. Amit később ugyan néhány munkás vésővel, kalapáccsal és flexxel kicsit ugyan megdolgozott, de el nem tüntetett, így aki nem figyel oda, továbbra is orra bukhat benne.

 

A mindenki által ajánlott ’Salam’ busztársaság irodájába igyekszünk, mert holnap végre el akarok indulni északra, Bahir Dar felé. A feladat elsőre rutinszerűnek tűnik. Elmegyek a jegyirodába és veszek egy jegyet a holnapi buszra. Az eddigi napok tapasztalataiból kiindulva sejtem, hogy nem lesz ennyire egyszerű. Leereszkedünk a völgy aljába, ahol a jobb oldalról át kell mennem a bal oldalra, mert a szennyvízelvezető árok karvastagságú betonacél ráccsal van lefedve, amin a személyautók kereke is éppen csak átgördül. Én biztosan beleakadnék és tönkremenne a kerekem. De baloldalon az elválasztó betonperem mellett valamilyen megfontolásból betongerendákat fektettek keresztül, amin negyvenöt fokban prímán át tudok menni.

 

Mindössze a belső sáv forgalmát kell megállítanom kétszer. Közben megrohannak az árusok, akik mindenféle vacakságot rám akarnak sózni. Három napja tanítom Jordanast, hogy csak akkor segítsen, amikor szükségem van rá. Hogy vízszintes terepen és lefelé ne toljon, hogy ne tolja fél kézzel egyik oldalamat, mert akkor elfordulok, hogy a hátamat semmi körülmények közepette ne tolja, mert kiesek a székből, hogy amikor szorosan mellettem megy, ne fogja a tolófogantyút, mert állandóan lekönyökölöm a karját, ami előbb utóbb kék-zöld foltokkal lesz tele, vagy hát Isten tudja, hogy az ő sötét ’habesha’ bőrén egyáltalán meglátszik-e valami.

 

Kedves, szófogadó lány. Nagyon igyekszik, de mégis néhány percenként az összes dolgot, amit már több tucatszor elmondtam neki, meg kell ismételni. A ’do not push’ vezet toronymagasan. Ezt már ő is megtanulta. Amikor megállok, tudja, hogy mi következik és vigyorogva kántálja a ’dúnátpus’ frázist. Nagyon nehezen tudom rávenni, hogy ne pár méterrel mögöttem kullogjon. Jordanas-nak is minden egyes alkalommal szólnom kell, hogy ne mögöttem jöjjön, mint az erdélyi falvakban a nagykalapos sátoros cigányok, ahol elől megy az ember, mögötte rakott szoknyáit suhogtatva a feleség és végül a gyermekek szép hosszú sorban. Inkább csak mutatni tudom, mint mondani, mert angolul néhány kurta vezényszót ért.  A lehető leglassabban megyek, mégis állandóan lemarad. Itt a séta is alkalmazkodik a végtelenül komótos etióp időhöz.

 

A majdnem egyenlítői kegyetlenül tűző nap alatt lassan, de biztosan haladunk az etiópiai Népstadion környékén található ’Maskali’ tér felé. A völgyben balra fordulva át kell menni egy nem túl hosszú vasbeton hídon. Ráfordulva dögletes bűz csap meg amit, míg le nem nézek a mederbe nem tudok hova tenni. Ez nem folyó, azazhogy nem folyó abban az értelemben, ahogy mi ezt a szót használjuk. Bárhogy is nézem, nem akarok hinni a szememnek.  Ilyet még Kabulban, Kinshasaban, Nouakchottban sem láttam, hogy csak egy párat említsek a szörnyű fővárosok közül, amelyeket volt szerencsém meglátogatni. A mederben fekete szennyvíz hömpölyög. Ellenpéldaként eszembe jutnak a stockholmi Parlament mellett halászó okostelefonos vikingek, ahol a víz annyira tiszta, hogy inni is lehet belőle.

 

Az egészet még érdekesebbé teszi, hogy a hídon keresztben is folyik a szennyvíz. Ez már annyira szürreálisnak tűnik, hogy alaposan szemügyre kell vennem. Valaha a híd alatti eternitcsőben vezették a szennyvizet. Földrengés vagy egyéb okok miatt a híd a harmadában elrepedt, megsüllyedt, az emberderéknyi cső eltörött. A cső tartalma nem tehet egyebet, mint engedelmeskedni a fizika törvényeinek. Arra folyik, amerre tud. Jelen esetben fel a hídra, majd a padka mellett végig a hídon majd a túloldalon le a ’folyóba’. A sérült hídon természetesen zavartalanul folyik a teherforgalom. Megint szembesülök a vasbeton szerkezetek szinte végtelen teherbíró képességével.

Jordanasnak a szennyvízfolyó teljesen természetes. Végül is miért is ne lenne? Ugyanúgy, ahogy egy norvég parasztnak is természetes a hegyi patak iható vize. Jordanas rendszerint felbosszant. Megállapodtunk, hogy angolul tanítom, de nem akar megszólalni, nem ismétli a szavakat, nem néz a szemembe. Hihetetlenül nehéz vele bármit is megértetnem.

 

A néhány, tíznél kevesebb szintes házaknál, ahol a belső lépcsőház később készül el, eukaliptusz ágakból, ugyanabból, amiből a zsalu és az állványzat készül, durván ácsolt ideiglenes rámpát vagy lépcsőt építenek kívülről a ház mellé, amire fél méterenként még egy-egy rudat egy-egy szeggel keresztben rögzítenek és máris kész a lépcsőrámpa.

A továbbiakban ezen szállítanak fel mindent. A hosszú, dögnehéz pallókat két termetes, mezítlábas vagy strandpapucsos nőszemély vidáman énekelve majomügyességgel pilleként viszi felfelé. Évek óta nem láttam építkezésen nehéz fizikai munkát végző lányokat, asszonyokat.

 

Megállok, előkapom a fényképezőgépet. Azonnal csődület keletkezik, pár pillanatra megáll a munka. Az első emeleti betonlemez széléről egy viszonylag tiszta farmeros ember, valószínűleg az építésvezető üvölt le, hogy kotródjak el, mert zavarom a munkát.

Intek neki, hogy ne ordibáljon velem, inkább jöjjön már le egy kollegiális szóra. Mérgesen szalad le a tákolt rámpán. Az ő lábán sincs papucsnál egyéb, csodálkozom, hogy nem esik hasra. Mérgesen mássza meg az út közepétől a ház feléig tornyosuló kavicshegyet, türelmetlenül kerülgeti a rajta közlekedő gyalogosokat. Egy nő csodaszép piros ruhában mezítelen talpain egykedvűen billegve, magas sarkú cipőjét a kezében tartva, félig már megmászta a kavicshegyet. Önkéntelenül felszisszenek, mert gyermekkoromban sokat mászkáltam mezítláb vasúti töltéseken.  

 

A mérges ember gyorsan közeledik. Mielőtt bármit tehetne, vagy mondhatna,”Szervusz kolléga” felkiáltással megragadom és jól megszorítom a kezét. Ezzel máris lefölözöm a mérgét, mert készségesen válaszol a kérdéseimre. A tizenöt emeletes ház nagyjából egy év alatt épül meg, húsz-negyven millió birrbe ( 1 birr = 12 forint ) fog kerülni. Az építtető ott lakik abban a kék konténerben, amelynek a kavics az ablaka közepéig ér.

Már hogyne használnának modern technológiát? Büszkén mutatja a felfelé álló, több méter átmérőjű, benzineshordóból és egyéb újrahasznosított vasakból készült betonkavarót. Monstre egy alkotás, de azt meg kell hagyni, hogy Kőmíves Kelemennek könnyű dolga lett volna egy ilyennel felhúzni azt, ami éjjel leomlott.

A bérekről ? Az övéről nem nyilatkozik. A segédmunkások napi ötven-ötvenöt birrt, a szakmunkások nyolcvan-százötven birrt keresnek. Azaz alig három-nyolc amerikai dollár közt mozog az itt dolgozók napi bére. Restellem.

A biztonságról ? Vannak, persze előfordulnak kisebb munkahelyi balesetek, hol nem? Haláleset? Nem válaszol, csak ingatja a fejét. Ugyan. Büszkén mutatja az egyik szabványos kétszáz literes benzines hordót. Abban viszonylag tiszta vizet tartanak. Ha reggel valamelyik munkás túl részegen jönne be dolgozni, addig tartják benne, míg ki nem józanodik. Ez hármas haszonnal bíró lépés: a munkás visszanyeri józanságát, tisztálkodik és hogy ne fázzon, kettőzött erővel dolgozik.

Büszkén mondja, hogy törődnek ők a dolgozókkal, mindenkinek van tíz perc ebédszünete. A legszegényebbeknek a nagyfőnök a legolcsóbb kifőzdéből öt birrért hozat ebédet.

 

Nem mondom neki, hogy tegnap önjelölt rasztafári ’barátaim’ Orion és Jaja, a belvárosban a Piazza-nál egy általuk olcsónak mondott helyi kifőzdében háromszázötven birrt fizettetek velem, és hogy a koszos, mocskos szobáért a panziónak álcázott kupiban kétszázhúsz birrt fizetek naponta.

Miközben beszélgetünk az építőmunkások ugyan dolgoznak, de folyton idenéznek és vigyorognak.

 

A városban nem nagy a forgalom. A széles sugárutakon halálos bűzt árasztó kocsiszörnyek gázosítják el az út két oldalán tömött sorban vonuló tömeget. Az itt közlekedő kocsik java része mínuszos környezetvédelmi besorolást, netán soron kívüli bezúzást kapnának Európában.

Eleinte nem értettem, hogy miért ég a szemem, fáj a fejem, miért van lenyelhetetlen gombóc a torkomban, miért harákolok és köpködök, miért leszek levert és ingerült az utcán azon nyomban.

Elnézve a karvastagságú kipufogócsöveket, amelyek egyenesen az arcomba köpik a gázt, már semmin sem csodálkozom. Ha látom, hogy egy ilyen kékesfekete füstöt okádó monstrum közeledik, nagy levegőt veszek és ki sem engedem, míg a veszély el nem múlt. A szén- és kén- monoxid és dioxid felhőnek veszélyesen alacsony a levegőtartalma. Ezzel együtt még tartom magam, az akkurátus, minden orrüregre kiterjedő orrtúrást meghagyom a helybélieknek.

Különösen a katonák nagymesterei ennek a sportnak. Nyilván sokat unatkoznak és az sem kizárt, hogy az orrpiszkálás része a kiképzésnek.

 

Addis-Ababa-ban újszerű városi buszok is járnak, digitális kijelzővel és mindennel ellátva, de az emberek többsége az iránytaxi minibuszokkal közlekedik. Gyanítom, hogy az átlag polgárnak a kényelmes, légkondicionált busz megfizethetetlen. A minibusz hihetetlenül olcsó, negyedórás út nem kerül többe három-öt birrnél. Nekem olcsó. Nekik pont jó.

 

Lépten-nyomon hatalmas épületek épülnek, de már most látszik, hogy befejezés után sem lesznek a város szerves részei. Új épületek lesznek egy hatalmas, Addis Ababa-nak hívott komplex szemétdombon, ahol több millió ember keresi a boldogulását.

Építés közben ezek a félig kész épületek szó szerint térdig állnak a szemétben, hulladékban, törmelékben és a lakók is arra vannak kényszerítve, hogy ebben éljenek.

A heveny porvihar itt nem mindennapos, hanem szinte mindenperces jelenség. Egy közepes porszélroham senkit sem érdekel, az igazán nagyokban, amikor alig lehet látni néhány ember érzékenyen emeli karját a feje elé.

Én pedig csukott szemmel, kamerával a pólóm alatt igyekszem elég hosszan visszatartani a levegőt. El nem tudom képzelni, hogy lehet egy ilyen szennyezett városban élni. És hogy lehet, hogy a kormányzat, a városvezetés semmit sem tesz ennek megállítására, megfékezésére. Nem létezik, hogy ők nem szenvednek ettől a portól, szmogtól. Ha nem járna a szél, pár nap alatt ezrek pusztulnának el.

Előfordul, hogy néha reflexből, ha éppen megtehetem felkanyarodok a járdára, de rendszerint meg is bánom, mert oldalról általában girbe-gurba rács teszi lehehetetlenné az útra való visszatérést, előttem pedig szennyvízben ázó betonszántás vár. Már nem próbálkozom a járdákkal. Ha lenne másik alternatíva, az úton sem közlekednék, de nincs más.

 

Egy hosszú emelkedőn, a tizenhat sávos út előtt lenézek balra és megdermedek. A korábbi szennyvíz folyó itt mocsárrá szélesedett és a közepén egy vadonatúj üveg-acél kőburkolatos épület terpeszkedik. Még nem hallottam szennyvíznyomás elleni szigetelésről, de itt ebben a szituációban a mérnököknek számolni kellett vele, mert az átlagos vízszigetelő lemezt az agresszív víz évek, ha nem hónapok alatt megeszi. Az épület felett a víz fel van torlódva, és mintha veteményeskert nyomokat is látnék. Nem vagyok benne biztos, lehet, hogy csak egy elöntött bódéváros nyomai. Itt alattam egy betontuskón egy meztelen férfi a ruháit mossa, a mondanom sem kell miféle vízben, feljebb egész családok tesznek-vesznek, ilyen messziről nem látom mit, és nem akarok bámészkodva közelebb menni.

 

A járda és a szakadék közti mezsgyén egy férfi kosarat fon. Nagyobb csapat mankós ember pattan fel a porból, egyikük, akinek ilyen ’csirkelába’ van, mint nekem, csak ő járni is tud rajta, izmos karjain rohan felém a két mankóján. Közli, hogy ő is paralimpikon, indult az Addis Abeba-i Paralimpián és második lett.

Izmos, kidolgozott felsőteste van, ha tényleg sportol, simán nyerhet bármiféle versenyt. Nem akarom lelombozni, hogy errefelé még nem volt Paralimpia, de közben rögtön arra gondolok, hogy van nekem otthon két marathoni verseny kerekesszékem, amit már évek óta nem használok. Az egyiket talán elküldhetném neki az Egypt Airrel, vagy bármelyik másik társasággal, mert én már kiöregedtem a versenysport bizniszből.

Nagyon kedves ez a fiatalember is, Jordanas készít egy pár képet rólunk. Megbeszéljük, hogy telefonon keressük egymást,ha majd visszajövök Addis Ababa-ba. Mosolyogva válunk el, de közben az az érzés motoszkál a lelkemben, hogy ide egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza.

 

Nagy Bendegúz, sk.,

Addis Ababa, 2013

 

 

Képgaléria: 
altalanos_iskola_focipalyaja._m.jpg
hajnal_a_mercato-n_a_piacon._m.jpg
testor_vigyazza_a_szaz_kilos_gabonas_zsakokat._m.jpg
fotos_kollegak_vigyaznak_a_testi_epsegemre_a_toparton._m.jpg
sundiszno_allvanyzat_eukaliptusz_agakbol._m.jpg
utcagyermekek._m.jpg
belvarosi_kek_kulipintyo._m.jpg
tunes_innen_zavarod_a_munkasaimat_m.jpg
a_gyermekek_itt_is_csak_gyermekek._m.jpg
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.