Jelenlegi hely

Afganisztán - 2.

Nagy Bendegúz képe
Útmenti vasbeton karavánszeráj

Természetesen nem tudjuk elmondani a taxisnak, hogy mi a „Csarszu” utcába igyekszünk, mert senki sem ért senkit. Mielőtt idegessé válunk, tisztázzuk, hogy nem az a helyzet, hogy ezek az egyszerű fickók nem értenek meg bennünket, tanult, értelmes embereket, akik kitörölhetik a feneküket a sok nyelvvel, amit ketten együtt beszélnek.

Nem, a helyzet az, hogy egymást nem értjük meg, csakhogy erre mindannyian másképpen reagálunk. Mi a magunkkal hozott viselkedési normáknak megfelelően türelmetlenül anyázunk és idegeskedünk, ők nevetnek, és csak beszélnek és beszélnek, csak mondják a magukét, mintha századszorra már megérteném, mit jelent az, hogy hdaKFGJ FKLaf LKHFLKU... Restelkedve, de nekünk is nevethetnékünk támad.

Egyik lepukkant szálló előtt csoda történik. Angolul kifogástalanul beszélő fiatal afgán férfi magabiztosan siet segítségünkre, mobilján hívja Muhhamadot, aki pár percen belül ott terem, majd taxiba pattanunk és irány a koromsötét labirintusszerű belváros, ahol csak az autó reflektorának útjába eső porfelhő világít.

A sikátorok torkában még nagyobb a sötétség, a középkor leheletét érzem az arcomon. Majd orra bukom a székkel a nagy sötétben. Meredt szemmel botorkálunk a méternél nem sokkal szélesebb, éppen csak járható, nagy kövekkel tarkított földúton. Máris bent vagyunk a házban.

Európai bútorok itt sincsenek, drága szőnyegek a földön, nagyméretű mobilreklám és kínai női alak a falon, a fal mellett, a padlón ülőpárnák sorakoznak. Érkezik az elmaradhatatlan tea és a videóval egybeépített tévé, amit a tiszteletünkre be is kapcsolnak. A kicsit hangyázó képet adásnak ugyan még nem lehetne nevezni, a gesztus a lényeg.

Indul a nagy mutogatás, a „magyarisztánozás”, az értetlenkedés, hogy honnan is jöttünk, és hol is dolgozunk Heratban, mert az ugye képtelenség lenne, hogy turistaként vetődjünk erre a vidékre. Hol van a sofőrünk, a landcruiserünk, a tolmácsunk és így tovább.

A játék kitartóan folyik, annak ellenére, hogy egy buszon jöttünk Mashhadból. Néha viccesen tálalom, hogy mi a „HSS”, a „Hungarian Secret Service” ügynökei vagyunk, néha japánnak adjuk ki magunkat, jó történeteket mesélünk, sokat mesélünk hazánkról, jókat nevetünk egymás viccein és történetein, és ebben az a legjobb, hogy halvány fogalmunk sincs közben, hogy a másik mit mond, mert egy büdös szót nem értünk egymás mondanivalójából.  Ennek ellenére beszélgetésünk nem szegényesebb és legalább olyan mélyenszántó, mint bármelyik másik adomázás, ismerkedés a világ bármely más pontján.

Itt nem a beszéd a lényeg, bár végtelenül örülnék, ha érteném is, nemcsak érezném, hogy ezek a szeretetreméltó emberek mit mondanak.

Gazdánk intésére átvonulunk a szomszéd helyiségbe, majd a neszek elhalkultával visszamegyünk. A padlón terítve vár a finom vacsora. Valamelyik sokadik szobából női hangokat is hallunk átszűrődni, de meg nem pillanthatjuk őket. Döbbenetesen más ez a kultúra, ez a rejtegetés, ez a rengeteg sötét és számunkra érthetetlen titok, a sok törvény.

Teltek-múltak a napok, és a görcs a gyomrunkban szép lassan eltűnt. Annyira, hogy még a déli Kandahárba is ellátogattunk. Az a környék egyelőre még háborús zónának számít. 

Ahogy a francia idegenlégióban szolgáló góbé barátom nagyon találóan megfogalmazta, Afganisztán biztonságosnak tűnik, míg a golyó be nem csapódik.

Mazar Shariff és környéke biztonságosabb, utazni csak a jól megszokott bérelt autóval, taxival és terep-mikrobusszal lehet, az ár mindig kemény alku kérdése. Az eldugottabb vidékeken nagyon rossz az út, ez azt jelenti, meg sem kell próbálni elképzelni, hogy az milyen lehet, és így az árak is magasak.

Afganisztánban utazni csak nagy türelemmel és acélidegekkel lehet.

Az utat hol a víz vitte el, hol felrobbantották, hol a föld nyelte el, hol szakadékban végződik vagy kezdődik, és csak úgy mellesleg Kandahár környékén végig alá van aknázna az út mindkét oldala, de ez már csak tényleg a hab a tortán.

Ott nem lehet csak úgy félrehúzni és átugorva a nem létező árkot „pössenteni” egyet. És az utazás non plusz ultrája, hogy elég gyakran tálibok vagy rablók autókat aknákra kényszerítenek, majd kirabolják a maradványokat.

Persze sokkal okosabb lenne az élő embereket rabolni ki, és mint megújuló pénzforrást futni hagyni őket, hogy legközelebb is legyen kit kirabolni. De hát a tálibok vérig sértődött emberek, másképpen gondolkodnak, mint mi.

Afganisztán szinte az ember „zsigereibe hatol”. Még mindig veszélyes ország, ahol a bátor utazók tarsolyukat színültig tölthetik érdekességgel.

Bár a több ezer éve szakadatlan dúló háborúk szinte „kibelezték” az országot, az emberek mégis tudnak nevetni, és elfogadták azt, hogy öldöklésben és indulatok közt éljenek.

Ami nem sikerült Nagy Sándornak, a briteknek, Kínának, a Szovjetuniónak és legutóbb az USA-nak, neked, kedves bátor utazó barátom, még összejöhet.

Beveheted Afganisztánt!

Képgaléria: 
Utcaseprő szakszervezet – Afganisztán, Kabul
Egy kis eligazítás – Afganisztán
Az egyik kabuli várban – Afganisztán, Kabul
Kabuli naplemente – Afganisztán, Kabul
Utcasarki étterem Kabulban – Afganisztán, Kabul
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.