Jelenlegi hely

Afganisztán - 1.

Nagy Bendegúz képe
Ezer éve semmi sem változott

„Miután Allah megteremtette a csodálatos világot, észrevette,
hogy egy pár kavics a tenyeréhez tapadt. Kezét a föld felé rázva
teremtette meg Afganisztánt.”

Az afgán emberek hiszik, hogy évszázadok óta most először fog jólét köszönteni országukra. Az is egyfajta jólétnek számít, ha bizton tudják, hogy holnap senki nem veszi el nyomorúságos életüket, nem erőszakolják meg és ejtik teherbe idegen katonák asszonyaikat és lányaikat. Itt a jövő egyelőre ugyan nem több az eljövendő holnapi nap ígéreténél, de ezek a háborúkban edzett, testileg-lelkileg elnyomorodott, anyagilag és erkölcsileg kivéreztetett, de mindezek ellenére sziklaszilárdan derűs emberek tudják, hogy apró cseppekből lesz a zápor…

 

Pár éve kölcsönkaptam a „Sirin Gol története’ című, ’Afganisztánba csak sírni jár az Isten’ alcímű könyvet. Elolvasása után nem volt többé kétséges, hogy látnom kell ezt az országot. Barátommal, Jóskával indultunk el Iránba, és ugyan nem volt feltett szándékunk, hogy átruccanjunk Afganisztánba, de végül is a határ környékén, Mashhadban, ahol afgán konzulátus is van, meggondoltuk magunkat…

Az afgán történet a vízummal indult. Míg úgy volt, hogy egyedül megyek, előre beszereztem, de be nem pecsételtettem a vízumot Bécsben. Majd a gyermekkori barátom, Friss Jóska is kíváncsi lett Perzsia jelenkori homályos ragyogására. Akkor még szó nem esett arról, hogy ő is átjönne velem Afganisztánba, de az iráni Mashhadba érve meggondolta magát.

Az afgán kommunikációra jellemzően Mashhadban nem fogadták el a bécsi vízumomat. Ilyen bevezető után nem meglepő, hogy az afgán út két hétig tartó pantomim-előadássá vált. Az afgán konzulátuson az újonnan igényelt vízum harminc amerikai dollárba és két napba került.

Számolva a keleti bürokrácia útvesztőivel, úgy gondoltuk, hogy a legkézenfekvőbb módja az Afganisztánba jutásnak, ha felülünk egy autóbuszra Mashhadban, majd leszállunk Heratban, így a határon a sok érthetetlen és értetlen adminisztrációt meghagyjuk az ahhoz jobban konyító helyi embereknek.

Precíz mérnökemberekhez méltón reggel hat előtt tíz perccel kint vagyunk a terminálon, a hat órai busz hosszas rohangálások és számunkra érthetetlen eljárások után alig valamivel nyolc után kifut.

Afgán busz, afgán sofőrrel. Mindenki számára külön attrakció, amikor a kerekesszékemből indulva megmászom a buszt.

Súlyos baleset folytán az ember legrosszabb esetben meghal, kevésbé rossz esetben kerekesszékbe kerül – mint én például. A szék nem változtatja meg az ember természetét alapjaiban, csak újabb korlátokat emel, amelyeket le kell győzni. Nekem tizenkét éve volt sziklamászással összefüggő balesetem, azóta is, mintha mi sem történt volna – mert ez nem választás, inkább döntés kérdése, – élem az életem.

Nincs külön utazós székem. Vannak ugyan a világon valóban speciális terep-kerekesszékek, de azokat általában csakis terepen lehet használni, semmi másra nem alkalmasak. Most Meyra X1 székben ülök, mondjuk ennek sem piskóta az ára.

Alig egy órába telik elmagyarázni minden egyes alkalommal, hogy a széket ne a csomagtérbe, hanem fel az utasok közé tegyék, mert sérülékeny és nélkülözhetetlen. Véget nem érő mutogatások és vértelen szócsaták után, hihetetlen módon, ezúttal a szék mégiscsak felkerül az üléssorok közé. Attól félnek, hogy a rendőrök megbüntetik őket, mert a székemnek nincs jegye.  

Az afgán sofőr tetű lassan, általában hatvannal megy, nem úgy, mint a százhússzal száguldó iráni sofőrök. A busz természetesen tele van csempeszáruval, főleg gázolajjal, márvánnyal és laptoppal. Úgy elnyel a busz alja egy kisteherautónyi márványlapot, hogy meg sem kottyant neki, csak a lépcső kerül közelebb a földhöz vagy húsz centiméterrel.

Az afgán határra érve megállunk, hogy bepakoljanak még egy teherautónyi márványt, pár száz liter naftát, és néhány keravillnyi háztartási gépet. Mivel alapvetően vízszintes és rakodásra alkalmas, ami alul nem fér el, megy fel a tetőre. Ritkán jár a busz, ki kell használni.  

Alig négy óra szaunázás után a határon bent vagyunk Afganisztánban. Feltűnik, hogy az út mellett szemét helyett roncs tankok vannak, teljesen eltűnt a vegetáció. A kő- és agyagsivatagban tevecsordák legelik a láthatatlan füvet.

Az új, még fekete aszfalt hibátlan, nemrégen fejezhették be. A sivatag kellős közepét átszelő úton, mint egy magyar népmesében, előterem egy patak és hosszában csörgedezik végig. Itt vagy a vízzel, vagy az aszfalttal nincs valami rendben, mert csodák csodájára feloldja és elviszi az aszfaltot…

Miután már a tizedik ellenőrző ponton is túl vagyunk és minden rendőr megkapta a rangjának, korának és fegyverzetének kijáró csúszópénzt, a sofőr zsebében a vaskos köteg pénz elapad, megérkezünk a valaha virágzó Heratba.

Döbbenetes a relativitáselmélet ilyen kristálytiszta bizonyossága. Míg Irán után az afganisztáni Herát maga a pokol, vagy legalábbis annak földi megnyilvánulása, addig országon belül visszafelé utazván, a déli kivérzett Kandahár után viszont Herat maga a tökéletes mennyország. Pedig ez a két dolog valahogy szögesen ellent kellene mondjon egymásnak.

Európai embernek Afganisztán döbbenetes ország, ennek megfelelően ritkán hűlt ki a fényképezőgépem elsütőgombja.

Kaotikus, bedugult forgalom, zaj, az összes nyálkahártyát erősen próbára tevő por és rengeteg szemét mindenütt. Megviselt, koravén gyermekek, felnőttek, síron túli idős emberek. A kíméletlen és szakadatlan háború okozta nyomor kíméletlen jegyét mindenre ráteszi.

Az első napon az első órákban is érezzük, hogy ez az ország valahogy másképpen nyomorult, mint mondjuk a bányászok a Zsil völgyében. Ebben a nyomorban volt valami megkapó, valami varázslatos, itt átsejlik hajdanvolt idők dicsősége.

Az emberek egyszerre koszosak és patyolattiszták, elesettek és büszkék, élők és halottak. A megszokott európai civilizáció, amely Iránban is kényeztetett, itt átadta a helyét egy napjainkban ugyan modern vonásokkal is szabdalt, de alapvetően ősi, archaikus életformának, amit úgy hívnak, hogy Afganisztán.

Az ország maga a fogalom, nem az országot kell magyarázni és értelmezni, maga az ország a definíció, az ország értelmezi önmagát, csak oda kell figyelni.

Az emberek a buszon, amikor végre afgán földre érünk, fellélegeznek. Érezhető a feszültség kisülése, a vidámság a buszon, ami vitathatatlanul a sofőr érdeme is. A határ átlépése után a szemközt ülő, kezében gyűrött papírlapot szorongató öregembernek a hazatérés örömétől újabb ráncok – ezúttal a mosolytól –ülnek ki az arcára.

A buszsofőr, Muhammad, miután kipakolták a szajrét és én is lecsusszantam a buszról, meghív a házába. Nem mondja, hanem félreérthetetlen, de ugyanakkor leírhatatlan, szívből jövő gesztussal mutatja.

Muhammad, a sofőr és a cég tulajdonosának a fia abszolút értelemben vett szép férfiember.

A finom mozdulatai, ami leginkább olyan fajta belső szépség, amiből felületes szemlélő semmit nem érez meg, és az a mód, ahogy elhitette velünk, hogy országa gyönyörű, nagyszerű és minden bajtól mentes, még különlegesebbé teszi ezt az egyszerű embert.

Ezt a mozdulatot, ahogy az afgánok adnak, már Iránban is megfigyeltük. Utánozhatatlanul kecses és bizalomkeltő. A semmit is oly módon adják át, mintha maga a Holdgyémánt lenne.

Képgaléria: 
Idegenlégiós barátaimmal – Afganisztán
Falusi ember – Afganisztán
Asszonyok egymás között – Afganisztán
Share

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.