A négy elégedetlen, az ártatlan és a leszedált tejbetök

Minden napért meg kell harcolni

Aki kérdez:                  Sándor Boglárka újságíró, Bajai Honpolgár Magazin

Aki válaszol:                Nagy Bendegúz, építész, emberjogi aktivista, utazó, a Gergely Alexandra Emlékdíj idei kitüntetettje

Nem Istváné itt a tér

Miskolc belvárosában a Málnás fagyizó előtt, Sogival az esti portugál-iráni meccsre hangolódva a napi fagylalt penzumot fogyasztjuk, a sóskaramell és pisztácia ízű jeges nyalatjuk egyszerűen isteni, de a mai napon fügés-karamellel kényeztetem ízlelő bimbóimat.

Isten nem ver bottal

avagy

IC-re szállni élvezet

Budapesten, a Keleti Pályaudvar aluljáróban állok sorban jegyért, amikor hozzám lép egy jól öltözött magyar fiatalember és megszólít:

Tudja, hol a Duna? Na, oda dobja be...

Összeültek, mint két dinnye

A verőfényes május elsejei diósgyőri séta után ülünk a kedvenc miskolci Zöld Nyíl villamosunkon. Sogi az ablakon kifelé, én befelé bámulok a mozgássérülteknek fenntartott helyen. Szemben, karnyújtásnyira az időseknek és áldott állapotú nőknek dedikált szembefordított négy helyen egy fiatal Down szindrómás lány és édesanyja ül, a szélső két ülés még üres.

Borítékot hozott?

Miskolcon a reggeli mínusz tíz fokban hétágra süt a nap, a kétujjnyi porhó vakítóan világít a Berze parkot övező háztetőkön.  Előveszem a síkesztyűt, a gyapjúsálat és elindulok a MÁV rendelő felé, amit egy ideje, természetesen az egyszerűség kedvéért már Vasútegészségügyi Nonprofit Közhasznú Kft. Egészségügyi Központ Miskolc néven neveznek.

Beteg vagy? Dögölj meg!

A cigányasszony álma

Frappáns felsőtest

Láttam a matricát!

Az ilyennek mindent szabad

Próbálja csukott ajtóval!

Miskolc kereszt alakú város, ami azért csodálatos, mert alig van olyan pontja, ahonnan a természet tíz perces sétával ne lenne elérhető. Amióta jár az akadálymentes zöld villamos, a nem autós életem kelet-nyugat irányba fűztem fel, észak-dél irányban inkább autóval vagy gyalog közlekedek.
Miskolc déli csücskében, a görömbölyi Bizony Ákos utca utolsó házában hat órakor leadom az autót egy kis átalakításra, gondolva, hogy az új zöld buszok valamelyikével visszajutok a központba.

A minap egy meglehetősen érdekes párbeszéd töredékeinek voltam fültanúja, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

A történet szereplői: egy ötvenes éveiben járó apa, és a húszas éveit taposó fiú. Átlagos emberek, talán szakmunkások lehetnek, akiknek arcán nem a boldogság tükröződik. A beszélgetés minden bizonnyal már hosszabb ideje zajlott, és közben egy-két üveg sör is lecsúszott - ekkor lettem akaratlan nézője és hallgatója az eseményeknek.