Az utazás reggeléig odáztuk a pakolást Gyöngyivel, úgyis mindössze néhány rövidnadrágról, atlétatrikóról és (részemről) egy fürdőnadrágról volt szó. Ami megnövelte a csomag súlyát, az a több kilós gumicukor-, csoki-, cukorka-csomag volt, amit a Sri Lankai gyerekeknek vittünk. Az utolsó budapesti ebéd szerencsesütije nekem azt mondta: „a közeljövőben új barátokra tesz szert”. Ezt pozitív előjelnek vettem.

A miskolci Forint sörözőben a teraszon a kedvenc asztalomnál figyelem a villanyrendőrnél a város lüktető nyüzsgését. Előttem a másik asztalnál három kigyúrt, agyontetovált cigány fiatalember.

Nehezen tudnám megmondani, miféle ismereteim voltak Sri Lankáról, mielőtt egy február (talán március) esti beszélgetés során, Palival (Vaskuti Pál – a Chance Program vezető szakpszichológusa) való első találkozásom alkalmával azonnal felmerült a komoly együttműködés ötlete. Addig Sri Lanka érdeklődésem perifériájára szorult, most már a központba került.

Őzinek fiúnak kellett volna születnie. De lány lett. Ő is, a második a sorban a négy között. „Azért vagyok fiús.” Ő a legszebb, nagy barna szemek, világos bőr, barnásszőke haj, karcsú alkat, csibészes mosoly.

Szabó Tünde, kedves ismerősöm írta a napokban:

Kedves Bendegúz!
Az alábbi levél az életem rövid története. Minden ismerősömnek elküldöm és kérem , hogy osszák meg a facebook oldalaikon.
Szeretnélek megkérni Téged is erre, mert a korábbi megosztásnak semmilyen visszhangja nem volt.
Köszönöm, Tünde 

A Miskolci Nemzeti Színházban épp kényelmesen elhelyezkedek a nyolcadik sor szélén. Pár másodperc után hozzám lép egy teremasszisztens hölgy és kérdezi, hogy:
- Fiatalember, át fog ülni a székbe ? 
- Még nem tudom. Miért tetszik kérdezni ? 
- Mert ha már átült, betolnám a kocsit oda hátra a függöny mögé !

Bárki jön hozzánk látogatóba, szinte rögtön kiszúrja magának, „milyen aranyos ez a kisfiú!”, Ez pontosan fedi a valóságot: Beni „aranyos”, magával ragadó, ahogy felvillan csálé mosolya, ahogy elnyújtott hangsúllyal közli kissé rekedtes hangján: „á, én buta vagyok”

Akadálymentes Magyarország? Hol, mikor?

Jé, már itt vagy?” „Csak most jöttem”. Látom, hogy ideges, feszült, babrálja a táskáját. Biztos elmondja, hogy mi történt. Vagy megkérdezzem?

Mivel rövidesen lejár az autóm műszakija, gondoltam egy merészet, és felhívtam a miskolci KPM-et, amit természetesen már másképpen hívnak. Idén. Mert jövőre garantáltan megint új neve lesz, ezért egyszerűbb a régit használni.

Feladat hétvégére: második bölcsesség kártya. Írd meg kommentben, hogy mit jelent számodra Zorba gondolata. Voltál már olyan helyzetben, hogy muszáj volt „táncolnod” zene nélkül?

„Te cigány vagy?” – fordult hozzám az egyik kislány. Meghökkentett a kérdés. „Nem, nem vagyok cigány? Miért?” – dobtam vissza a labdát. Válasz nem érkezett. Újabb pusmogás egymás között. „De hát akkor miért vagy itt?” Tényleg: miért vagyok itt? Önkéntesként egy Tanodában, ahova hátrányos helyzetű gyerekek járnak, valahol Pest megyében. Hetente több alkalommal, a munkám után, közben (helyett?), a családom, a gyerekeim nélkül (időnként velük), gyakran őket háttérbe szorítva itt vagyok, hogy roma gyerekeket korrepetáljak. Itt vagyok, mert itt jó lenni.

„Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Első kártyánk egy bölcsesség kártya. Írd meg nekünk mindazokat a gondolatokat, amelyeket a kártyákon szereplő mondatok ébresztenek benned.

A nővér rám förmed, hogy tessék kifáradni, majd hívni fogjuk. Reménytelenül lobogtatom a papírt, motyogok valamit, de a nővér hajthatatlan, kifelé, ez itt a magyar egészségügy, mondja, itt nekem nincsenek jogaim.