Augusztus másodika délután megérkezett hozzánk két új mentor és két új mentorált: Vaskuti Gergő, Pali fia, az ő barátnője, valamint Kornél, aki azért jött, hogy súlyos szorongásos és depressziós tünetei és alvászavara miatt kialakult gyógyszerfüggőségétől megszabaduljon, illetve László, akinek öngyilkossági hajlama van.
Zsujtán a vasárnapi ebédnél édesapám kezében egy pillanatra megáll a kanál. Csend kerekedik.
- Édes fiam, képzeld el, tegnap az istállóban, a fogyó szalma alól előkerült egy kék kerekesszék. A kecskék helyén. Nem tudod, kié lehet?
Döbbent csend az asztal körül, majd a hihetetlen hahotázást túlszárnyalva kérdezem édesapámtól.
- Milyen színű? Kék? Nem is emlékszem olyanra. És a gyermekkori csontvázam nem volt benne? Mert egy ideje nem találom!
Még este is azon morfondíroztam, hogy mikor és melyik székemről lehet szó, ha egyáltalán az enyém volt.
Gyönyörű kis kertjében egy nagy tál finom bableves felett beszélgetek I.-vel, kedves frissnyugdíjas tanárnő barátnőmmel. Aki, muszáj hozzátenni, egy csöppet sem látszik nyugdíjasnak. Friss, fiatal testben, lélekben és szellemileg.
- Guzi, emlékszel B.-re, egy kedves tanítványomra, akinek sportbaleset miatt egyik lábát térdből le kellett vágni?
- Igen, emlékszem. Arra is, hogy végül is soha nem sikerült összehozni egy találkozót, hogy beszélgessünk az élet nagy dolgairól.
Az első hónap végét lassacskán lezáró számvetés eredményeinkkel sok jó gondolatot és megfigyelést hozott. Igazi pozitívum például, hogy most már néha Pali hívja fel a figyelmünket azokra a tetteinkre, amik a változást mutatják a srácokkal kapcsolatban. Az, hogy nem vesszük észre a változást, a lehető legjobb jel, hiszen azt mutatja, hogy a cselekedeteink automatikusak, mindennapjaink részévé váltak, belénk ivódtak. Van, akit az állandó káromkodásról próbálunk leszoktatni úgy, hogy a csúnya szavakat ételek neveivel kell helyettesítenie. Eddigi kedvenceink: karalábé (pl.
Természetesen nem tudjuk elmondani a taxisnak, hogy mi a „Csarszu” utcába igyekszünk, mert senki sem ért senkit. Mielőtt idegessé válunk, tisztázzuk, hogy nem az a helyzet, hogy ezek az egyszerű fickók nem értenek meg bennünket, tanult, értelmes embereket, akik kitörölhetik a feneküket a sok nyelvvel, amit ketten együtt beszélnek.
Kandy-ből hazafelé az út mentén megláttunk egy elefántmenhelyet. Itt olyan elefántokat fogadnak be, amikkel gazdáik rosszul bántak. 7-8 elefánt él jelenleg a központ területén. Mikor odaérkeztünk, épp az egyiket fürdették a telep melletti folyóban. Gondozója lefektette a vízbe, amibe az elefánt az oldalával beledőlt, s csak néhány másodperc után dugta ki ormányát, hogy levegőt is kapjon. Utána az állatgondozó behívott minket a folyóba, hogy segítsünk tisztítani az állat hátát. Egy kókuszdióhéjjal a kezünkben a térdig érő folyóba gázoltunk.
Nagyon kellene egy hely!
Egy hely, ahova berendezkedhetünk a gyerekekkel, ahol tanulhatunk, ahova bevihetjük adományként kapott könyveinket, társasjátékainkat.
Nagyon kellene egy hely, ahova bármikor bejöhetnek a gyerekek, nemcsak tanodaidőben, hanem rajzolgatni, beszélgetni, számítógépezni. Pályázzunk! Minden követ megmozgatunk, ismerősöknek, ismerősök ismerőseinek írogatunk, alapítványokat, szponzorokat keresgélünk, hirdetést adunk fel. És pár hónap múltán megjelenik az Alapítvány, aki meg akar minket ismerni, óvatosan, minden ígéret nélkül tájékozódni.
Autóval lementünk Galleba, ami délebbre található Srí Lankán, a déli rész legnagyobb városa. A körülbelül egyórás utazás végcélja egy tengerparti szakasz volt – amit néhány éve a világ legszebb partszakaszának választottak –, de előtte még beiktattunk egy véletlenszerű megállót, amikor egyikünk meglátta, ahogyan halászok éppen bevonják a hálót a parton. 15-20 férfi húzta kézzel a két kötelet, ami a halászháló két széle volt, de a háló vége még messze a vízben terelte a halakat. Fotókat készítettünk és segítettünk nekik a kötelet húzni, amin a szingalézek sokat mosolyogtak...
Pali elmesélte mindnyájunknak a HELP Falu történetét, a sok nehézséget és küzdelmet, aminek árán sikerült felépíteni a 2004-es cunami károsultjainak otthont nyújtó épületegyüttest. El is látogattunk oda, hiszen csak egy pár perces, rövid sétányira van szálláshelyünktől. Olyan emberekkel találkoztunk, akiknek azelőtt semmilyen vagyonuk nem volt, s amióta beköltöztek a berendezett házakba, a berendezett nappaliban a kanapék huzatán még évek múltán is műanyag borítás van, hogy ne piszkolják össze a kanapékat.
Jázmin harmadik osztályos, majdnem kitűnő tanuló, nagyszájú kicsi lány. Az iskolában sikeres, jó feje van, könnyen tanul, szorgalmas és céltudatos. Öröm vele tanulni a Tanodában is. Mindig ott van, soha nem késik, komoly arccal szedegeti elő a tankönyveit és pontosan körvonalazza, hogy miben kell neki segíteni. Az iskolában szeretik, sok barátja van, a tanároknak sincs vele problémája.
Ma reggel a nagy nehezen elkészült, de még mindig kísérleti stádiumban lévő takarítási rend első igénybevétele után megejtettük az első közös terápiás beszélgetést. Mindannyian (gyerekek és mentorok egyaránt) elmondtuk, miért vagyunk itt, mit várunk a programtól és mit fogunk tenni céljainkért. A résztvevő fiatalok nagy részének ez volt élete első csoportterápiás beszélgetése.
Az akadálymentességet úgy kell elképzelni, mint az esélyegyenlőséghez és önrendelkező élethez szükséges állapotot. Az akadálymentességet nem szabad a mozgássérült emberekre, de még csak a sérült emberekre sem leszűkíteni. Ha bővebben merítünk élete bizonyos szakaszaiban mindenkinek akadálymentes épített környezetre van szüksége. Akadálymentességi kisokos.
Az utazás reggeléig odáztuk a pakolást Gyöngyivel, úgyis mindössze néhány rövidnadrágról, atlétatrikóról és (részemről) egy fürdőnadrágról volt szó. Ami megnövelte a csomag súlyát, az a több kilós gumicukor-, csoki-, cukorka-csomag volt, amit a Sri Lankai gyerekeknek vittünk. Az utolsó budapesti ebéd szerencsesütije nekem azt mondta: „a közeljövőben új barátokra tesz szert”. Ezt pozitív előjelnek vettem.
