Mi együtt élünk a párom szüleivel illetve nagymamájával. A kislányom 2 éves múlt. Pár hete azt kezdte el, hogy ha meglátja a dédimamát, elkezdi ütni a saját kis kezét. Ezt senki mással nem teszi. Megkérdeztük a nagymamát, ő állítja, hogy nem bántotta. Kislányom épp a dackorszakában van, így nyilván néha hisztizik. Ha ezeknek a hisztiknek ők (a szülők ill. a dédimama) is tanúi, kapom a "jó" tanácsokat, hogy csapjak rá a fenekére, kezére stb. Illetve fröcsköljem le hideg vízzel. Én viszont nem vagyok annak a híve, hogy erőszakkal oldjuk meg a gondokat. Mar megtanultam az efféle kéretlen tanácsokat elengedni a fülem mellett, ugyanis sajnos elég sok mindenben nem értünk egyet. Pl. szerintük túlságosan el van kényeztetve, nagy baj, hogy még nem szobatiszta, és az, hogy még mindig szoptatom, teljesen kiborítja őket. Én ezek közül egyiket sem érzem problémának. Azt szeretném tudni, hogyha mégsem az az oka ennek a dolognak, hogy a mama megütötte, esetleg érezheti a köztünk lévő feszültséget, azért csinálja? Hogyan tudom erről leszoktatni? Próbáltam kérni, hogy ezt ne csinálja, aztán nem vettem róla direkt tudomást. Hátha akkor megunja. Erre sajnos azt is megkaptam, hogy ezt én mondom neki, hogy csinálja. Azért nem szólok rá. Természetesen ez nem igaz. Kérem segítsen, mit tudok tenni ebben a helyzetben?

Okos kislány ő. Nem kellett, hogy ráüssenek, egyszerűen hallotta, hogy ezt ajánlgatja mondjuk a dédi, ezért, ha meglátja, akkor megcsinálja. Neki ez jut a dédiről eszébe. És mivel ezzel a cselekedetével sok mindenki figyelmét magára tudja vonni, csinálni is fogja. Érzem a soraiból, hogy sok a generációs feszültség. Azt lenne érdemes megvizsgálnia, hogy vajon Önt miért zavarja annyira ez a viselkedése, mert újabb vitákat provokál a családban? Vagy valami más miatt? Szerintem jól érzi, hogy a gyerekek nagyon fogékonyak a környezetükben lévő feszültségekre, és azt valahogyan le is reagálják.

Talán fontos lenne arról gondolkodnia, hogy hogyan tudja megvédeni a saját határait a családban, ez sokszor nem könnyű, ha szorosan élnek egymás mellett a generációk. A szoptatásról én azt gondolom, hogy lassan elért annak határára, amikor a gyermek fejlődésének is az jobb, ha abbahagyják – de ez az én személyes véleményem, tudok elméletekről, amelyek mást mondanak. A dackorszak ugyanis – bár talán az ő esetében még kicsit korai – mindig arról szól, hogy a gyermek kétféle vágy között billeg: szeretne önállóan csinálni mindent, ugyanakkor szeretné, ha az anyu belelátna a fejébe, kitalálná minden gondolatát. De a fejlődés iránya a leválás, ami nehéz anyának és gyermeknek is. De ha még szoptatja, akkor még erősebb az érzelmi töltete.

A kézcsapkodásról pedig ne leszoktatni akarja, hanem beszélgessenek róla. Mit gondol, hogy kinek a kezét csapkodják, rá kell e ütni valakinek a kezére, fáj e az neki, ha a saját kezére ráüt, stb.?

Ajánlok egy könyvet, amelyből sok mindent megtudhat arról, hogyan is gondolkodnak a gyerekek, és segíti ezt a fajta párbeszédet – ami nem is olyan könnyű.

http://ursuslibris.hu/a-gyermeki-elme/

Üdvözlettel: Majoros Andrea