Segítségét, tanácsát szeretném kérni. Van egy nagycsoportos, 6,5 éves kislányom. Apukájával fél éve romlott meg a kapcsolatunk, és 3 hónapja élünk külön. (Ő költözött el.) Kislányom szeptembertől iskolás, és mindenfelől ezzel sokkolják, hogy így meg úgy viselkedj, meg így meg úgy ne csinálj, mert te már mindjárt iskolás vagy... Főleg apuka szülei, de szerencsére messze laknak, és mára már erőteljesebben lépek fel velük szemben is, hogy fejezzék be a kritikát. Nincs rá szükség.
Viszont az óvónő jelezte, hogy kislányom az oviban sírdogált. Következő nap már testi tüneteket produkált, hogy fáj a füle. Tudtam, hogy csak azért mondhatja, mert nem akar menni oviba. Megbeszéltem vele, és elmondta, hogy otthon akar maradni velem, ezért találta ki. Viszont nem szeretnék belemenni ebbe a spirálba, hogy otthon maradok vele, mert akkor mindig ezt az eszközt veszi majd elő, ami nem lesz jó irány. Reggelente úgy kell rólam lefeszíteni, hogy be tudjam adni a csoportba. Eddig ilyen nem volt, még kiskorában sem. Most viszont már a táncon sem szerepelt a csoporttal. Elkezdett sírni, hogy pisilni kell, nem veszi fel a ruhát, a haját sem lehet úgy, ahogy a többieknek. Csak anya öléből nézte a kicsiket.
Nem tudom mitévő legyek. Teljesen tanácstalan vagyok. Én őszintén, szépen megfogalmazva beszélem meg kislányommal a válást, és hogy apukája szereti. Csak szép szavakat használok, de nem vagyok túlcsorduló sem. Minden erőfeszítésem ellenére megzuhanni látom. Padlón van, és nem tudom, mi a jó, mit tegyek? Nem tudok tanácsot kérni ismerőstől, baráttól, szerencsére nincs ilyen cipőben senki.

Kedves Krisztina!

Nagyon nehéz szülőként azt látni, hogy a gyermek nem boldog. De ez is az élet része. Leírása alapján a kislánya szomorú, gyászol. Elvesztette a biztos hátteret, a szülők - gyermekként - kikezdhetetlennek gondolt egységét, ami eddig számára a világot jelentette. Érthető, hogy a megmaradt biztos pontba, Önbe most mindennél jobban kapaszkodik. Ezt látva, különösen nehéz lehet azt kapni, hogy már nagylány, miközben ő most inkább lenne kicsi, akire vigyáznak, babusgatják. Azt javaslom, hogy hagyjon teret ennek a gyásznak. El lehet és el is kell mondani a gyerekeknek, ami a környezetükben történik, de el kell fogadni, hogy ő gyermek. Az a folyamat, amin keresztülmentek a volt férjével, Önökben hosszú ideig érlelődött, a kislánya pedig egyszer csak egy nagy változásnak lett elszenvedője.

Valóban, nem érdemes a mindennapokat felborítani, ha ő otthon szeretne maradni Önnel, de érdemes lehet ilyen napokat beiktatni. Több otthon töltött idő, közös programok. Esetleg előre megbeszélten egy-egy nap kimaradhat az oviból, de ez valóban ne rajta és az aktuális pillanaton múljon. Ha a nyár után sem változik a helyzet, vagy esetleg rosszabbodna, érdemes gyermekpszichológust felkeresni. Nem érdemes előbb, nem érdemes patologizálni egy természetes folyamatot, de ha sokáig fennáll a helyzet, érdemes lehet segítséget kérni.

Üdvözlettel,

Kovács Réka