Jelenlegi hely

Túlzott ragaszkodás az óvónőkhöz

Van egy kisgyerek a csoportban, egy nagy intelligenciájú, átlag feletti képességekkel, tudással rendelkező kisfiú. Egyfolytában a felnőttek társaságát keresi, a kudarcot egyáltalán nem viseli el, szociálisan nehezen illeszkedett be, de már elfogadja társait. Édesanyja már féltékeny ránk, olyannyira ragaszkodik hozzánk a gyermek. Amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni, ahogy megérint, már-már belénk bújik. Képes a pólónk alá nyúlni, csak hogy megérintse a bőrünket, vagy ha rövidebb nadrágban vagyunk, képes a lábunk szárát ölelgetni, puszilgatni. Teljesen mindegy neki, hogy testünk melyik részét (talpat vagy arcot), de szinte vicsorogva imádja, ahogy hozzáérhet.  Ez már kellemetlen. Mit tegyünk, hogy a gyermek ne sérüljön? Egyáltalán mi lehet az ok? Köszönettel: egy óvónő

Kedves Óvónő!

Nehéz ez a helyzet. Az Önök szempontjából talán nem is az az elsődleges kérdés, hogy miért viselkedik így ez a gyermek, hanem hogy mit lehet tenni. Ehhez kulcsfontosságú szereplő lesz az édesanya. Említette, hogy féltékeny Önökre, amiből arra következtetek, hogy otthon nem így viselkedik, és másfajta elfogadást kap. Ez nyilván nehezíti, hogy közös nevezőre jussanak egy beszélgetésben. Mégis érdemes lenne. Talán valahogy azzal a kérdéssel, hogy ez mennyire fordul elő otthon. Mert ha nem tudja, miről van szó, akkor még akár segítség is lehet azt megismerni, hogy miben más az ő viselkedése, amivel vissza lehet fogni ezt a nagy bújást. Vagy esetleg az Önök viselkedését megismerve az anya is átvesz valamennyit azokból, és az érintése is több ember felé osztódik a kisfiúnál, hiszen otthon is megkapja. Az is lehet, hogy Önöktől nehezebben fogadja el a tanácsot, és egy harmadik személy bevonása lehet a megoldás. Az intézménypszichológus a rendszerre, az intézményre is jobban ráláthat, míg a pedagógiai szakszolgálat pszichológusa az anya mellé állhat abban a kérdésben, hogy hogyan erősödhet az anya-gyerek kapcsolat (ha már a féltékenység miatt ez problémaként merült fel az anyában is). 

A gyermek sérülése szempontjából egy nagyon lényeges dolog van: megszégyenítés és megalázás ne legyen az elutasítàsban - de a leírtak alapján nem is feltételezném, hogy ez Önökben felmerült. Inkább csak azt hangsúlyoznám, hogy egy viselkedés elutasítása önmagában nem okoz sérülést. Nem a kisfiú van elutasítva, amikor elutasítják azt, hogy puszilgassa és simogassa a lábukat. Kereteket kell kitalálni, ami már semmiképpen nem fér bele, meg ami belefér az Önök komfortérzetébe. Ugyanis az életben mindig alkalmazkodni kell valamihez, és ez természetes, sőt fontos dolog, hogy megtapasztalják, megtanulják a gyerekek is. A másik embernek is van egy határa. Ehhez érdemes előre beszélni vele, és elmondani, hogy pl. puszit adni szabad, meg ölelni is, de a ruhát lehúzni meg tapogatni nem, mert az nem jó érzés Önöknek. Praktikus, ha van valami más helyette, mivel az érintés neki egyfajta szükséglet lehet, tehát érdemes helyette felajánlani valamit (akar egy ölelést), ami a feszültségét oldja. De nyugodt szívvel tegyenek határokat maguk köré is!

Talán úgy tudnám összefoglalni a két irányt, amit említettem, hogy a gyermek érintés és bőrkontaktus iránti túlzott igénye mögötti okok felderítésében főleg az édesanyának, illetve szakembernek lesz szerepe - amit Önök tudnak hozzátenni, az a határok képviselése, illetve finom visszajelzés a szülő felé, mely bátorítja őt a továbblépés felé.

Üdvözlettel

Standovár Sára

 

 

Problémakör: 

Standovár Sára

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.