Jelenlegi hely

Túl könnyen elengedi?

Kedves Andrea! Kisfiam kilenc éves, egy többgenerációs, nagyon összetartó családban élünk. Édesapámnál, aki édesanyámmal együtt velünk élt, és akihez a kisfiam nagyon szorosan kötődött, daganatos betegséget diagnosztizáltak. Évekig tartó szenvedés után, amit mindig méltósággal viselt, néhány hónapja el is veszítettük őt. A gyermekem viszonylag "tünetmentesen" élte végig velünk a történteket, és nem vagyok benne biztos, hogy ez így rendben van-e. Mindössze annyi történt, hogy az iskolában volt néhány dolgozata, ahol nem teljesített úgy, ahogy szokott, illetve a magatartás jegyét rontotta le félévkor egy osztályzattal. Persze, természetesen nagyon igyekeztünk óvni őt, vigyázni rá: sok minőségi időt töltöttünk vele, jógára járt, stb. A család története úgy alakult, hogy számunkra az élet szomorú, de természetes velejárója a betegség és a halál, ráadásul sokan dolgoznak segítő hivatásban, többen az egészségügyben. Nem játszik központi szerepet a vallás az életünkben, de a buddhizmushoz közel álló nézeteket vallunk. Természetes volt, hogy édesapám köztünk élt, és itthon halt meg, ahogy a nagyanyám is. Kisfiam szinte testközelből követte végig a folyamatot, ha kérdezett, igyekeztem a korának megfelelően, őt nem túlterhelve, felzaklatva, de a tényeket nem elferdítve válaszolni. Természetesen voltak nehezebb pillanatok, de most, fél évvel édesapám halála után kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint valaha. Fontos számára az önállóság, amit a megfelelő kereteken belül meg is adok neki, illetve el is várok tőle. Nagyon megbízható, és én is igyekszem annak lenni, így nagyon jól "együtt tudunk működni". Nagyon sokat játszunk együtt, olvasunk, kirándulunk, beszélgetünk. Úgy érzem, kapcsolatunk élő, mély, és őszinte, ő pedig egy nagyon értelmes és az átlagnál jóval empatikusabb kis fiatalember. Mégis, én több problémára készültem édesapám betegsége és halála kapcsán. Kicsit aggaszt, hogy bár beszél, kérdez a nagyapjáról, és iszonyúan hiányzik is neki, mégis nagyon (túlságosan?) éretten képes elengedni. Lehetséges, hogy egy ennyi idős kisfiú képes legyen erre, vagy azt tanácsolja, hogy forduljak inkább szakemberhez? Őszintén örülnék, ha nem volna semmi, amivel egyedül küzd. Köszönöm szépen! Maeve

Kedves Maeve!

Úgy érzem, hogy akkor, amikor a veszteség történt, sok mindent megéltek együtt: „voltak nehezebb pillanatok”, beszélgettek, a mai napig emlegetik a nagypapát és ki lehet mondani, hogy nagyon hiányzik. Nem gondolom, hogy ennél több kellene. Azt írja, hogy igyekeznek a családban természetesen kezelni az élet és a halál dolgait – akkor ő is úgy fogja.

A leginkább fontos mutatója az lenne annak, ha valami nem a természetes medrében halad, ha a kisfiának valamilyen tünete lenne: evés-, alvásproblémák, elhúzódó teljesítménygondok, figyelmi problémák, hangulatingadozások, agresszív megnyilvánulások stb.

Mivel azonban ezekről nem ír, így szerintem rendben mennek a dolgok.

Akkor viszont már csak egy kérdés marad, amit megvizsgálhat magában: miért olyan nehéz elhinnie, hogy anyaként valamit jól kezelt?

Üdvözlettel: Majoros Andrea

Problémakör: 
gyermek- és serdülő klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.