Sajnos egy se veled, se nélküled kapcsolatban vagyok, és nem tudom, mi tévő legyek. Nagyon szeretem a párom, ő is nagyon szeret, csak neki elköteleződési problémái vannak. 38 éves lesz, és még nem tudja, akar-e gyereket, családot - én 27 vagyok, és nagyon szeretnék már... illetve két-három éven belül. De ő nem tud választ adni arra, hogy igen, ő is akar, majd 5 év múlva mondjuk. A másik, hogy elég gyerekesen él, még most is a haverok a fontosak minden hétvégén, velük akar menni szórakozni, inni. Most szétköltöztünk, de elszakadni nem tudunk egymástól, több mint két éve együtt vagyunk. A hibáival ő is tisztában van, de nem tud változtatni rajta. Mit tegyek? Ha nélküle vagyok, szenvedek, ha vele, akkor meg a bizonytalanságtól őrülök meg.
Se veled, se nélküled - elköteleződési problémák
Kedves Kérdező!
Ha a másik ember gondolkodása, igényei eltérnek a miénktől, azt nem nevezném hibának. A hibát mi magunk hívjuk életre akkor, amikor nem vagyunk képesek vagy hajlandóak a nézeteinket közelíteni egymáshoz, s kompromisszumokat kötni. Ezzel viszont a kapcsolatainkat ítéljük halálra.
Amennyiben a párja előszeretettel tölt időt a barátaival (adott esetben hétvégenként, és nem minden lehetséges alkalommal), nagyobb szabadságot igényel, ezzel szemben Ön határozott elképzeléssel rendelkezik arról, hogy mit és mikor szeretne, valamint ezekkel folyamatosan traktálja, azzal csak egy dolgot ér el: a férfi szorongani fog, elmenekül. Ezzel meg is teremtették azt a bizonytalanságot, amiről levelében panaszkodik. Mi több, az eltérő igényeket hibaként rója fel, amiken változtatni illene. Ezzel csak megerősíti a szorongást. A párja személyiségétől függően két lehetőséget látok.
1: enged a nyomásnak, lemond a barátokról, a közösen töltött időről, és igyekszik megállapodni, családot alapítani. Ekkor a megfelelési vágy, illetve az állandó konfliktusok megszüntetése kerül előtérbe, ez azonban a belső feszültséget nem csökkenti, hanem fenntartja.
2: mérlegelni fog, és úgy dönt, a személyes szabadsága többet ér, mint az a kapcsolat, amiben folyamatosan alábecsülik. Ennek köszönhetően kilép a kapcsolatból.
Véleményem szerint egyik sem fest boldog jövőképet.
Ha megfogad tőlem egy személyes jó tanácsot: a párkapcsolatokban sosem az a szerepünk, hogy a másikat megváltoztassuk, „jó útra térítsük”, esetleg megmentsük. Ha erre összpontosítunk, akkor nem adunk lehetőséget arra, hogy egyenrangú társként legyünk jelen a kapcsolatban, hanem hierarchikus rendszert alakítunk ki, ami sokkal inkább hasonlít a szülő-gyermek viszonyra. Ebben az esetben azonban nem két felnőtt emberről szól a kapcsolat. Az én nézőpontom szerint a legjobb, amit a kapcsolatainkban tehetünk, hogy tanulunk egymástól. Megismerjük a másik ember gondolkodását, látásmódját – nem pedig elutasítjuk. Azt is érdemes ugyanis szem előtt tartani, hogy a másik ember megváltoztatása (nevelése) lehetetlen anélkül, hogy a „nevelő” személyisége változzon. Ezt nem csak párkapcsolatban élő, hanem pedagógusként dolgozó emberként is nap mint nap vallom és tapasztalom.
Természetesen mind a párkapcsolatokban, mind az oktatás-nevelésben lehetnek (és legyenek is) határozott céljaink, ám azokat kellő rugalmasság hiányában sosem fogjuk elérni. Mindaddig, amíg a másik emberben hibákat látunk, képtelenek leszünk a változtatásra. Paradoxként tűnhet, de érdemes tenni egy próbát. Ne hibaként értékelje a másik véleményét, viselkedését, hanem próbálja megérteni, mit és miként gondol/tesz másként! Ha ezt sikerül megtennie, akkor hármas célt ér el: közelebb kerül önmagához, a másikhoz, és a kapcsolatukhoz is.
Üdvözlettel:
Herceg Attila