Jelenlegi hely

Rosszul érzem magam a bőrömben

Tisztelt Kovács Réka!

Egy több éve fennálló problémával szeretnék fordulni Önhöz. Mint tapasztalt pszichológus, remélem Ön látni fogja azt, amit én nem. Már kamaszkorom óta gyötrődöm a személyiség- és az önbizalom-fejlesztéssel, számottevő eredmény nélkül. Akárhányszor azon kezdek el dolgozni, hogy változást érjek el pozitív irányban, elkezdek magammal foglalkozni, akkor az úgy hat az elmémre, mint amikor valaki belegázol a tó vizébe és felkavarja az iszapot az alján. Felzaklat, ingerült leszek, türelmetlen másokkal, ellenségesen bánok a környezetemmel, általános rossz közérzet és mélabú lesz úrrá rajtam. Minden értelmetlenné válik, és csak egyedül akarok lenni, ott, ahol senki sem zavar.
Körülbelül 18 évig napi szinten bántalmaztak fizikailag és lelkileg is. A bátyám már kisbaba koromban elkezdett fizikailag bántalmazni, mert lánynak születtem (és azért, mert őt is bántották az iskolában). Az apám mindennap ordibált velem, és szinte mindennap megvert valamiért. Baba koromban éjjelente a babakocsiba kötöttek, kitoltak a hideg fürdőszobába, rám zárták az ajtót és lekapcsolták a villanyt. Ez akkora trauma volt számomra, hogy beleégett az emlékezetembe, és ez a legkorábbi emlékem az életemből. Gyakorlatilag minden ingerről le voltam választva, nem tudtam mozogni, nem láttam, nem hallottam semmit, a kezem is le volt kötve, így nem éreztem semmit, és így töltöttem el sok éjszakát. Évekig voltak rémálmaim a fürdőszobával és a mai napig félek a sötétben. Anyám visszahúzódó és behódoló volt.
Gyerekként nagyon temperamentumos voltam, erős igazságérzettel, kitartással, és be nem  állt a szám. Csak éppen senki sem figyelt rám. Könnyen barátkoztam, de a testvérem mindenkit ellenem fordított, amikor csak tudta. A bölcsődében, óvodában a pedagógusok többször is megaláztak. 3 évesen szigetelőszalaggal megkötöztek, beragasztották a számat és a terem közepére tettek, hogy röhöghessenek rajtam a gyerekek. Általános suliban ugyanez, de ott a diákok mindennap megvertek. A tanárok mindig engem okoltak, és megtiltották a többieknek, hogy barátkozzanak velem. Negyedikben törtek meg. Félénk, csendes, visszahúzódó lettem. Másik iskolába kerültem, ahol bullying áldozata voltam mindennap, és ez a gimnáziumban is folytatódott. Fizikai és lelki támadások is értek. Verések és gúnyolás ("pofa be, kussolsz, nulla, értéktelen, nincsenek érzéseid, akár meg is lehetne téged ölni, kövér, csúnya, buta, buzi, autista, állat, hülye, retardált, pszichopata, fogyatékos). Persze egyiknek sem volt semmi alapja, de egy gyerek agya válogatás nélkül mindent befogad, amit róla állítanak, és kamaszkorban nagy jelentősége van a társas életnek, szocializációnak, és ez minden tekintetben romboló környezet volt. A felnőttek, akik segíthettek volna, teljes apátiát mutattak, és győzködtek, hogy én fiatal vagyok, nekem nincs semmi bajom, eltúlzom a dolgokat, én nem számítok, vannak nálam fontosabb emberek is, maradjak csendben, tűrjem, meg hogy ez semmiség, túldramatizálom.
Teljesen megnyomorodtam ettől. Egyetemre se mertem jelentkezni, és munkából is csak azt mertem vállalni, amihez 8 általános is elég, mert nem tartottam többre hivatottnak magam. Voltam terápiákon, szakembereknél, a gyengébb Frontint szedtem egy rövid ideig, vagy 100 könyvet elolvastam a témában, rengeteg videót, weblapot böngésztem, gyakorlatot kezdtem el. Ahogy elkezdek foglalkozni azzal, hogy több legyek, valahonnan lentről fel akar jönni valami harag, ami igazságot akar tenni. Fel is kerestem neten pár bántalmazómat, hogy beszélgessünk arról, ami régen történt (mert azt nem lehet elengedni, amiben több fél is érintett). Miért tette, tudja-e, mit tett ezzel, nem akar-e kicsit beszélgetni. Válasz nélkül letiltottak. A fivéremmel próbáltam felvenni a kapcsolatot, hogy találkozzunk és legyünk jó testvérek, elmondtam, milyen rosszul érzem magam és sokat jelentene nekem, ha szerveznénk egy közös programot, de kiröhögött a telefonban. Egyedül az apámnak van bűntudata. Mindent tagad, amit tett, de látom, hogy tudja, miről beszélek, és most kezdett el valamennyire apaként viselkedni, miután anya meghalt és én felnőttem.
Utána próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mi történt régen, nem figyeltem rá, inkább arra koncentráltam, amit csinálok, de nem használt. Akkor is előjött egy szorongás, frusztráltság, nem akartam csinálni semmit. Próbáltam papíron átírni a múltamat és eljátszani bizonyos jeleneteket fejben úgy, hogy abból győztesen kerüljek ki. Nem működik. Kb. egy hónapig tart, mire újra leülepszik minden és újra jobban érzem magam, de nem vagyok elégedett, mert alacsony az önbizalmam és az önbecsülésem, rosszul érzem magam a bőrömben, szorongok társaságban, és csak olyan munkát tudok elvállalni, ahol egy zárt irodában vagyok, papírokkal foglalkozom és nem kell beszélgetnem/foglalkoznom senkivel. Akkor vagyok nyugodt, ha elmerülhetek ebben a munkában, de hamar fölöslegesnek érzem, mert alkalmazott grafikus lévén a reklámgrafikában lelem örömömet, de hiányoznak belőlem azok az alapvető képességek, amivel vezeti lehet egy vállalkozást. Ezért akarok változtatni.
Hogyan lehetne leküzdeni ezt a frusztrációt, mit lehet tenni, hogy ne kavarjon fel a múlt, mert most is remeg a kezem és hevesen ver a szívem, miközben rá gondolok. Újabb és újabb éveket vesz el az életemből. Pénzügyileg nem állok jól, hogy elmenjek arra a csoportos terápiára, amitől a legtöbbet remélem. Alacsony fizetést kapok és két hete volt leépítés a munkahelyemen, ahonnan engem is elbocsátottak, annak ellenére is, hogy értékes munkaerő voltam.
Ha találkozott már hasonlóval, vagy tudna javaslatot tenni, hogy mit tehetnék az "ön-távolságtartás" ellen, hogy tovább tudjak lépni, az sokat segítene! Az lenne a legjobb, ha ezt én magam tudnám kezelni/megoldani, saját magamtól. Előre is köszönöm szíves válaszát!

Kedves Orsolya!

Ezt a rengeteg szörnyűséget olvasva azon gondolkodtam, hogy miért szeretné egyedül vinni tovább a terheket, miért szeretne egyedül megoldást találni? Mert azon túl, hogy hatalmas terhet cipel, ezek az érzések mind kapcsolatokban keletkeztek, így csak gyógyító kapcsolatban tud változni. Ami valószínűleg nehéz, hogy az ilyen típusú, személyiséget érintő állapotok igen lassan változnak, így nagyon hosszú idő kell ahhoz, hogy az Önben gyűlő indulatok csillapodjanak. Ez gyakran a terápiában való együttműködést is akadályozza, de tapasztalatom szerint ezt az utat nem lehet megspórolni.

Gondoljon csak bele, mennyi fájdalmas, ijesztő érzés lapul a mélyben, ami ha csak rá gondol, heves indulatokat vált ki, és inkább távolságot tart saját magától, az érzéseitől, semhogy szembe tudjon nézni velük. Ekkora terhet egyedül nem lehet cipelni.

Sajnos tényleg sokba kerülnek a magánúton elérhető terápiák, de a háziorvosa fog tudni Önnek segíteni abban, hogy a közelben hol van elérhető segítség. Ha pedig az Önt elöntő érzések akadályozzák a mindennapokban, akkor megfelelő gyógyszert kell találni, mert előfordulhat, hogy az évekkel korábban beállított gyógyszer már nem megfelelő.

Üdvözlettel,

Kovács Réka

Kovács Réka

pszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.