Van egy 3 éves kisfiam, aki bölcsődébe jár. Nem tudom eldönteni, van-e vele valami baj. Közel 2 évesen kezdte el, és nagyon szerette/szereti. Volt egy gondozónő-váltás, és akihez került, nagyon hangulatember volt és sok olyat tett, amivel nagyon nem értettem egyet. Úgy éreztem, mintha "kipécézte" volna a fiamat. Hogy értse, írok példát: tavaly szeptemberben szobatisztaként vittem a fiamat, és gyakorlatilag visszaszoktatta a pelenkára, mert neki nem szólt, ha pisilnie kellett. (Ahogy elmentem, azonnal ráadták a pelust, így esélye sem volt, szerintem.) Volt olyan, hogy a gyerekek előtt kiabált vele, amiért nem tudta felvenni a cipőjét, és addig nem ülhetett asztalhoz, amíg fel nem vette - akkoriban kezdte tanulni. Azóta, ha megkérem, hogy próbálja meg felvenni a cipőjét, rögtön sírni kezd. Mikor ezeket szóvá tettem, akkor a közöny és a látható sértődöttség volt napirenden. Szerencsére ez a gondozónő néhány
hónapja nyugdíjba ment. A fiamon viszont látom a következményeket, és most is csak a panaszkodás van a gondozónő részéről. Mindig azt mondják, hogy rossz, akaratos, nyűgös, kezelhetetlen. Az az érdekes, hogy ha a másik csoport gondozónőitől hozom el, ők pont az ellenkezőjét mondják ennek. Folyton azzal jönnek, hogy biztosan nem vagyok elég következetes. Amit elmondanak, annak a felét sem csinálja itthon. Valóban akaratos, és rosszul tűri, ha nem sikerül neki valami, de szerintem ez életkori sajátosság és azt gondolom, hogy ők is kellenek ahhoz, hogy ezt megtanulja kezelni.
Készülnek az szmk által képek, videók a csoportról, és mindig azt látom, hogy a fiam valahol a többiektől távolt játszik, vagy csak nézi őket, nem csatlakozik be a játékba. Nagyon aggódom érte, pontosabban kétségbe vagyok esve! Nem tudom, mit csináljak. Sajnos arra nem volt lehetőség, hogy másik bölcsibe kerüljön. Ezt már végigjártam a védőnőnk segítségével. Szeptembertől óvodás lesz, félek, hogy majd "megeszik reggelire".
A másik dolog pedig az, hogy folyton szorong, vagy nem is tudom hogy fogalmazzam meg ezt... Mikor 1 éves volt, kórházban töltöttünk 10 napot, mert leesett az ágyról és megsérült a feje. Kialakult egy olyan szokás nála, hogy a nyakát csipkedi és a cumisüvegéből iszik - azóta, ha valami baja van, elkezdi csinálni - van, hogy két kézzel csipkedi a nyakát. Akkor is, ha valami nem sikerül neki, vagy ha fáradt, vagy este elalvásnál. Ezzel egy időben, ott a kórházban hagytuk el a szoptatást. Gondolom, hogy ez valamiféle pótcselekvés, de attól még aggasztó. Próbálkoztam azzal, hogy nem vágtam le a körmét, de akkor is csinálta, még ha vérzett is neki. Nem tudom, hogy ezzel mit kezdjek. A gyerekorvos azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele. Csak ne szóljak rá emiatt, majd abbahagyja,Tényleg ne foglalkozzak vele? Előre is köszönöm a választ!

Kedves Edina!

Emlékszik, milyen volt általános iskolában megtanulni írni-olvasni, számolni? Nem biztos. De arra egészen biztos igen, hogy milyen volt a tanítónéni. Hiszen abban a korban még neki tanulunk. Szándékosan hoztam ilyen távoli példát. Gondoljon csak bele, hogy egy hét-nyolc éves gyereket is a tanítónéni iránti érzések visznek előre azon az úton, hogy megszereti-e a tanulást, hogy mi lesz a kedvenc tantárgya. Mennyire így van ez egy kétévesnél! A fiának a nevelőnő a bölcsiben az a biztos pont, akire lehet számítani, ha valami nem megy, ha szomorú, fáradt, stb. vagyok. Óriási bizonytalanság, és végtelenül szorongató egy kiszámíthatatlan, elutasító nevelő egy gyermek számára. Hozzáteszem, egy felnőtt is nehezen tűri a fent említett tulajdonságokkal bíró főnököt. Talán ezek a hasonlatok segítenek abban, hogy értsük, mi okozhat nehézséget a fiának. Természetes, hogy kell valamilyen feszültségcsökkentés, önnyugtató tevékenység, ami segíti a fiát az érzelmei szabályozásában. Tényleg nem érdemes emiatt piszkálni, én inkább rövidre vágnám a körmét, hogy ne sértse fel a bőrét ez a tevékenység. Sok gyereknek valamilyen plüss, vagy pelus szokott megnyugvást adni. Van, akinek az segít, ha az anyuka valamelyik kendője lehet nála, aminek anyuka illata van. Ha van a fiának más önnyugtató eszköze, talán érdemes lehet arra biztatni, hogy inkább azt használja. Például, ha elkezdi csipkedni a nyakát, odaadni neki a kedvenc plüssét. Ennél többet valóban nem érdemes tenni.

Az óvodával kapcsolatban pedig legalább annyi okunk van optimistának lenni, mint amennyire Ön bizonytalan. Egy jó óvónéni, aki szereti és megfelelően biztatja a fiát, nagy segítség lehet a bölcsődei nehézségekkel kapcsolatban. Mindenképp javaslom, hogy nézzenek utána, hogy ki lesz az óvónéni, vigyék magukkal a fiút is, és csak olyan helyre adják oviba, ahol érzéseik szerint jó kezekben lesz.

Üdvözlettel,

Kovács Réka