Hirdetés

Rettenetes a viselkedése velem szemben

Egy lányom van, 17 éves elmúlt. Édesapjától elváltam közel hét éve. Sajnos ettől az időponttól lányom sokat volt egyedül,b12 órás műszakokat vállaltam, hogy meg tudjunk élni. Hiszen fizetnem kellett és most is kell a lakáshitelt, amit azért vettem fel, hogy volt férjemet kifizethessem a közös lakásunkból.
Akkoriban nem vettem komolyan, de valószínűleg emiatt is nehezen alkalmazkodik a lányom itthon, többek közt hozzám is. A problémák: csak akkor van a konyhában és készít magának szendvicset, ha nem vagyok ott, illetve a párom sincs ott. A fürdőszobából csak akkor jön ki, ha nem látja senki. Azt mondja néha, sosem törődtem vele, pedig a válás előtt rengeteget együtt voltunk. Mióta a párom megvan, többször mondta, hogy utál itthon lenni, és alig várja, hogy elköltözzön itthonról. Persze ezt előtte is mondta, csak jóval kevesebbszer. A párommal egyébként különösebb kapcsolata nincs, köszönnek egymásnak, a párom kérdezi néha, milyen volt a suli,stb. Nem sok kommunikáció van köztük. Az a baj, hogy velem sem sokat
beszél, sokszor mondja mostanában, hogy semmi közöm a dolgaihoz.
Nagyon elkeserít ez a helyzet, nem tudok vele beszélni sem erről, mert akkor rögtön mondja, hagyjam békén, és azt is mondta már, nem most kell már törődnöm vele. Időnként apró jelekből érzem, hogy szeret, mégis rettenetes a viselkedése velem szemben.
Kérdésem az lenne, mennyiben tudható be a viselkedése a kamaszkornak, illetve mennyiben ronthattam el én az életét és a nevelését? Mi lesz így vele? Aggódom nagyon érte. Még annyit: édesapjának új családja van, a lányom szereti nagyon az apját, de nem igényli a társaságát, barátnőzik inkább.
Válaszát előre is köszönöm!


Kedves Gabi!

Néhány közhely pufogtatásával kezdem, itt az első: minden éremnek két oldala van. Ezt az alapigazságot a kapcsolati kérdésekre vonatkoztatva még kibővíthetnénk azzal is, hogy „legalább”, de a lényege ugyanaz: mégpedig, hogy fontos lenne hallani azt is, hogyan írja le a helyzetüket a nagylánya. Vajon ő mit mondana? Mit panaszolna, mit emelne ki, mit mellőzne?

Másodszor: a kamaszlélekkel behatóbban foglalkozó, gyakorló magán- és szakemberek között az a mondás járja, hogy a csecsemőkor túlfűtött intimitása, túláradó örömei, a kisgyermekkor megannyi édessége és „cukisága” mind azt szolgálják, hogy a szülő-gyermek kapcsolat akkora pozitív töltést kapjon, hogy kibírja a kamaszkor viharait… hogy képes legyen elviselni a megpróbáltatásokat külön-külön a szülő és a felnövekvő gyermek, és átvészelje a kapcsolatuk is.

Aztán, ez már korántsem közhely, de milyen jó lenne, ha egyre jobban a részévé válhatna a köztudatnak ez a szemlélet: a pubertás tulajdonképpen a kisgyermekkor elválási, önállósodási folyamatait ismétli, „nagyban”. Ezúttal tehát már nem az a tét, hogy (a fizikai születés után) lelkileg önálló létezőként megszülessünk a családban – hanem, hogy lelkileg, érzelmileg teljes, függetlenül is élet- és örömképes személyként megalkossuk magunkat a világban. Ez kisgyermekként, kamaszként is küzdelmes folyamat: megtalálni és fenntartani a megfelelő közelséget-távolságot szeretteinkkel, felfogni és szabályozni belső ingereinket a külső követelményeknek megfelelően. Ideális esetben is viszontagságos lehet, ideális eset meg hát – nincs. Ami az Önök esetében így felsorolás-szinten ronthatott a helyzeten: az Önök, szülők közti kapcsolat megromlása, a válásuk okozta veszteség-érzés (és a helyzet más érzelmi terhei), a lánya gyakori (és túl korai!) egyedüllétei, az, hogy Ön ezt akkor „nem vette komolyan”, illetve a nevelőapával való kapcsolat nehézségei.

Szóval: a kamaszkor általános folyamatának tükrében lehet, hogy a lánya vádjai ezek hiányában is elhangzanának, de valószínűleg korántsem ilyen súllyal. Nem aggasztanák, nem kínoznák Önt ennyire, nem kavarnák fel a bűntudatát. A kamaszok sokszor kíméletlenek, és leplezetlenül őszinték. Ugyanakkor éhezik a szeretetet, elfogadást és a biztos kereteket. Milyen csodálatos, hogy apró jeleit adja a szeretetének, és Ön ezt észre is veszi! Milyen fontos, hogy szereti az édesapját, jóban vannak, és szabályozhatja a vele való kapcsolattartást az igényei szerint! Milyen örömteli, hogy vannak barátai, akikkel szívesen tölti az idejét!

Nem kezdem el most itt riogatni, hogy mennyivel rosszabb is lehetne a helyzet. Hallgassa meg őt, ha mégis beszél magáról! Kényeztesse néha, mint egy pici gyereket! Fogadja el, ha olykor (sokszor) elzárkózik! Legyen ott neki, hogy elérhesse, ha szüksége van az édesanyjára. Legyen vele őszinte, és következetes. Ön pedig töltekezzen más fontos kapcsolataiban (is), az élete egyéb örömforrásaiból – hogy „kibírja”!

Mi lesz így belőle? Remélhetőleg egy egészséges, boldog, a múlt terheitől független, kapcsolódni képes, a világban elboldoguló felnőtt ember. Kívánom, hogy végül így legyen!

Üdvözlettel

Simon Sarolta

Hirdetés
Hirdetés