Jelenlegi hely

Nem tudom, hogy ki vagyok...

Nem tudom, hogy ki vagyok. Hogy mit szeretek. Hogy mit szeretnék tenni. Hogy mit kellene tennem. 19 éves vagyok, de mostanában úgy érzem magamat, mint egy 40 éves, akinek még lehetősége sincs változtatni. Pedig biztos lenne. De nem találom a lehetőségeket. Az egyedüli problémamegoldással mindig voltak gondjaim. Aztán egyszerűen a szőnyeg alá söpörtem őket. És akkor egy ideig boldog voltam. Barátok vettek körül a tinédzser évek alatt szinte végig, bár visszagondolva, sokuk inkább hátráltatott, mintsem előrébb vitt volna valamelyest. Menekültem a szüleim elől, a kötelességeim elől, majd az emberek és érzelmek elől is. Értek csalódások, de nem olyanok, amelyeket egy ember ne tudna feldolgozni. Bántottam másokat
lelkileg akaratlanul, mert elvakultan próbáltam boldoggá tenni magamat. Pedig még csak nem is igazán vágytam arra, ami árán barátokat vesztettem el. Nem törődve a jövőmmel és szüleim intésével, hétköznap is alkoholizáltam. Drogoztam. Nem meglepő módon - hiába mondogatták a barátaim, hogy szerencsés vagyok mindenben - elrontottam a középiskolai tanulmányaim utolsó évét, de még így is szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen egyetlen tantárgy kivételével, mindenből sikeres érettségi vizsgát tettem.

Közben megismertem egy remek embert, akivel azóta is párkapcsolatban vagyok. A szüleim hatására dolgozni kezdtem, ám a munka valójában csak időpocsékolás volt. Tudom, hogy az
én hibám, hogy ebbe kényszerültem, de minden maradék akaraterőmet és vidámságomat kiölte belőlem. A munkatársaim 30-40 év körüliek voltak, amivel nem is lett volna gond. Azonban folyamatosan lenéztek engem. Kihasználták a tapasztalatlanságomat, kibeszéltek (gyakran úgy, hogy tőlük alig pár méterre álltam), fizikailag is fenyítettek az első pár hónapban, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Hiszen nem értettem. Persze nem megvertek közös erővel, “csupán“ szorosan megragadták a karomat és megrángattak. Mintha egy csepp gyermek lettem volna, aki még nem érti, mit lehet és mit nem. Nekem megtiltották azt, amit ők napi szinten megtehettek, mondván “ők már régebb óta ennél a cégnél vannak, nekik szabad”. Tíz hónapig dolgoztam velük. Ez idő alatt minden szép szót és türelmet kiöltek belőlem. Talán még többet is, hiszen   mióta bezárt az üzlet, már a szórakozáshoz sincs kedvem, amelyért munkaidőben úgy vágyakoztam. Alkoholt már szinte egyáltalán nem fogyasztok. Félévente talán egyszer, de akkor sem nagy lelkesedéssel.
Lehet, hogy azért érzem magam ennyire vacakul, mert most hagyom felszínre törni először ezt a sok eltemetett fájdalmat, de képtelen vagyok elviselni. Mintha minden ellenem beszélne. Képtelen vagyok ugyanúgy beszélgetni valakivel, mint azelőtt. Nagyon sok koncentráció kell, hogy megértessem magammal, figyelni kell. Hiszen egy olyan ember mesél valami fontosat, aminek érdekelnie kell. Meg kell hallgatnom. Ő is mindig meghallgatott. De ez nem csak a kölcsönösségről szól. Nem akarok valakit érzelmi szemetesládának használni, hogy aztán önző módon ne érdekeljen, amit mond nekem. Mégis ingerültté válok, ha valaki hosszadalmasabban kezdeményez velem beszélgetést.
Talán az általános iskolában kezdődött minden, amikor még szótlan és beletörődő voltam. Sokat csúfoltak, mert ducibb voltam, mint az átlag gyerekek. És látták, hogy nem fogom megvédeni magamat, mert rettegtem már egy apróbb veszekedéstől vagy nézeteltéréstől is. Csupán néhány emlékem maradt abból a 8 évből, de azok sem túl szépek. Természetesen ennek hatására otthon is begubóztam. Voltak napok, amikor ebéd nélkül rohantam be a szobámba és csak sírtam. Elhúzódott ez akár hetekig is, és én mindenkit csak ellöktem magamtól. Beleértve anyukámat is, akinél rendesebb embert nem ismerek. Mindig segíteni akar mindenkin és az a baj, hogy ezzel sokan visszaélnek/visszaéltek. Sokszor próbáltam vele megbeszélni a dolgokat később, de a rengeteg fájdalomtól ő is pszichológushoz járt több évig, mostanra pedig addig fajult a helyzet, hogy egyik pillanatról a másikra, képes sírva fakadni. Még egy vicces szituáción is, amit ő kezdeményezett.

Édesapámmal nem jövünk ki túl jól. Mindig meg akartam neki felelni, de bármit tettem, soha nem volt elégedett. Sokszor ő is szóvá tette, hogy kezdhetnék valamit a testalkatommal, de segíteni már nem próbált. És mostanra az esetek túlnyomó részében képtelen vagyok tükörbe nézni. Ha mégis megteszem, csak az jár a fejemben, hogy vajon milyennek láthatnak mások
kívülről. Gondolkodtam azon, hogy talán valamiféle testképzavarom lehet a rengeteg negatív és pozitív értékelések zavarából. Hiszen honnan kellene tudnom, hogy most akkor pontosan hogy is nézek ki? Szinte állandóan másokhoz próbálom “hasonlítgatni” magamat. Nekem is akkora combom van? Testalkatra ilyen vagyok? Hány kiló kellene legyek? És még sorolhatnám. De hiába van nekem is egy elképzelésem, kedvem és kitartásom már nincs véghez vinni. Így utólag átgondolva, kérdésem nincs is, hiszen a rengeteg mondanivalómból nem tudnék egyet sem kiemelni. Talán azt tudnám ezek után kérdezni, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Merre induljon az ember? Vagy ez tényleg egy olyan dolog, amit magamban kellene lerendeznem, ahogy azt már többen is tanácsolták?

Kedves Kérdező!

Jó nagy csomagot cipel, amit nem tud megosztani senkivel. Súlyos munkahelyi bántalmazást élt át folyamatosan, anélkül, hogy bárki segítette volna. Nem bízik magában, elégedetlen a külsejével, alig van kapcsolata másokkal. Türelmetlen, elégedetlen, szomorú.

19 évesen ez túl sok ahhoz, hogy „magában lerendezze”. Olyan valaki kell, aki nemcsak hogy meghallgatja, hanem támogatja, megerősítést, pozitív visszajelzést ad, hogy szét tudja válogatni a jót és a rosszat, hogy meg tanulja pozitívan értékelni saját magát. Lehetséges, hogy ez nem oldható meg egy egyszeri beszélgetéssel, hiszen nagyon sok fájdalom és sérelem gyűlt össze Önben. Javaslom, hogy kövesse édesanyja példáját, és forduljon pszichológushoz (de ne ugyanahhoz, akihez édesanyja jár). Szánja rá az időt és a pénzt. Itt áll a felnőttkor küszöbén egy hatalmas puttonnyal. Így agyonnyomva, ilyen csalódottan nehéz lenne továbblépni. Pszichológust a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata

Gyermek klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.