A kisfiam 4 és fél éves. Egyik este lefekvés előtt, a szokásos módon kértem válasszon mesekönyvet, odament a polchoz, és a könyv kiválasztása helyett elindult a szőnyegen, ami a szobájában van és azt mondta: "nekem nem itt van a helyem, én úgy érzem, nem ide tartozom". Hirtelen nem is tudtam mit mondjak, honnan vette ezt a mondatot, hallotta valahol, hogy magától így kérdez?? de aztán megkérdeztem "akkor hol a helyed?" "egy másik házban, másik anyukával és másik apukával". "És milyen a másik anyuka és apuka?" "olyan, mint te, de kicsit nagyobb, és olyan, mint apa, kicsit kisebb." "Már nem szeretsz minket, hogy másik anyukát és apukát akarsz?" "Nem szeretlek."
Nekem ez hirtelen sok lett. és kijöttem Tőle a szobából. Ekkor hívogatni kezdett 'anya, anya". Nem tudtam visszamenni, sírtam. A férjemnek elmondtam mi történt, és Ő bement hozzá, beszélgettek. Azt mondta neki a gyerek, csak viccelt.  Aztán a férjem mondta neki, hogy akkor, ha nem szeret minket, pakolja össze a cuccait, és keresünk egy másik anyukát és apukát. Akkor azt mondta, nem akar elköltözni, velünk akar maradni.
Kérdésem: miért mond ilyet minden előjel nélkül? Nem hiszem el, hogy viccelt, komolynak tűnt. Mit tegyek? Engem nagyon megviselt. Azóta megint minden a régi, hagyjam ennyiben, ne tulajdonítsak neki jelentőséget? Mi van, ha egyszer megint ezt mondja?

Kedves Ildi!

A szituáció, amit leír, tényleg megrendítő lehetett az Ön számára, de ott és akkor nagyon jól reagált, hogy belekezdett egy beszélgetésbe.

Egy négy és fél éves gyerek tudata, érzelmi élményei, fantáziája ugyanis teljesen másképpen működik, mint egy felnőtté. Hatnak rá élmények a világból: szituációk az óvodából (pl. szimpatikus neki egy gyerek, szeretne vele lenni sokáig, és elkezd fantáziálni arról, milyen lenne, ha vele lakna, és az ö szülei lennének az új szülei), vagy lát egy filmet, hall egy beszélgetést, ami valamiért bemozgatja a fantáziáját. Egy ekkora gyermek erkölcsi fejlődése, empátiája még nincs azon a fokon, hogy rögtön elővételezze, hogy hogyan fog ő ezzel hatni az anyukájára. Egyszerűen csak beindul a fantáziája és mondja a dolgait. Nem akar rosszat, csak mondja, ami ott és akkor a fejében van.

És azzal, hogy ezt meg meri tenni, egyben bizonyítja is azt, hogy nagyon elfogadó és meleg közegben él, mert föl sem merül benne, hogy az érzelmi tartalmait ne oszthatná meg az anyukájával. Egyértelmű és biztos, hogy anya elfogadja őt úgy, ahogyan van. A „szeretlek” és „nem szeretlek” szavak is sokkal relatívabbak egy kisgyerek számára – nem érti annak minden vonatkozását, bibliai, kapcsolati jelentéseit. Egy gyereknek a szeretet abban van, amikor kiszól Ön után a szobából, hogy „anya, anya” – mert ő elmondott valamit, ami aktuálisan megjelent a fantáziájában, de egy perc után már hiányzik is anyu. A szeretet a gyereknek a jelenlétben, a közelségben, az anya illatában, apa erős, biztos kezében van – a szó kapcsolódik, és beérik majd a tartalmakhoz, de ebben a korban még semmiképpen sem stabil. És a rossz érzések kapcsán simán becserélhető a „nem szeretlek” kifejezéssel.

Úgyhogy szeretném megnyugtatni: nincs baj a gyermekével, csak átéli, ami megjelenik a fantáziájában, és a maga gyermeki módján fejezi ki. Nem kell letörni ezeket a késztetéseit, mert nem lenne jó, ha ezek után nem merné kimondani a gondolatait. Ha olyat mond, amiben érezhető, hogy a gyermeki fejében még nem érti a dolgok egymáshoz való viszonyait, akkor az ő szintjén el kell neki magyarázni úgy, hogy értse, de ne legyen bűntudata miatta.

Amit Önnek érdemes végiggondolnia, az talán az, hogy miért hatott Önre ilyen elementáris erővel ez a beszélgetés. Hol van Önben a bizonytalanság?

Üdvözlettel: Majoros Andrea