Jelenlegi hely

Minden csak percekig köti le

14 hónapos kisfiam ügyében kérnék segítséget: néhány hetes korától nagyon aktív, folyamatosan foglalkozni kell vele, mert minden csak percekig köti le, újabb és újabb ingerre van szüksége, különben elkezd
hisztizni. Ez mostanra konkrétan azt jelenti, hogy ha nem alszik, szinte minden percet a lekötésével kell töltenünk. Ha 5 percet eljátszik valamivel, már megmozdulni sem merünk, nehogy kizökkentsük. Ha mondjuk
kirakjuk a játékait a szobában a földre és valamelyikőnk mellé ül, akkor szépen eljátszik, de abban a pillanatban, ha azt veszi észre, hogy mással foglalkozunk (kezünkbe vesszük a telefont, könyvet), odajön és
kiveszi a kezünkből, mutatja a helyét, hogy oda rakjuk vissza. Ha nem így történik, elkezd hisztizni. Ha mondjuk kimegyünk az étkezőbe (ott is van néhány játéka), addig elvan, amíg mellette ülünk/állunk, ha
leülünk enni, azonnal felugrik és az asztal mellett hisztizik. Tehát az szinte kizárt, hogy a feleségem és én együtt vacsorázzunk, vagy leüljünk beszélgetni kicsit, mert legalább az egyikőnknek vele kell foglalkozni. Még annyit sem bír ki, amíg a mosdóba elmegy az anyja (amikor egyedül van otthon vele), végig az ajtóban üvölt, ha berakja addig a kiságyba, akkor pedig ott. Igazából az egyetlen, amikor egyedül elvan, az az, amikor kint lehet a szabadban. Ha lehetne, soha nem jönne be a lakásba.
Idegen helyen is elvan, mert minden új, fel lehet fedezni a világot. A múltkor kíváncsiságból megkértük a szomszédot (60-as házaspár), hogy mi lenne, ha átvinnénk hozzájuk, aztán mi eljönnénk. Kíváncsiak voltunk, hogy ott marad-e olyan helyen, ahol még csak néhányszor járt. 1 óra múlva hozták haza, de akkor is csak azért, mert bekakilt. Azt mondták, hogy körbejárta az egész házat, kimentek az udvarra, játszott, jól elvolt, de egy pillanatra sem áll meg, nem is értik, hogy mehet egy ilyen kicsi gyerek ennyit. Szóval csak az olyan dolgok kötik le, amikor mehet, mozoghat és új dolgokat tapasztalhat. Imádja az embereket, gyerekeket, állatokat, autókat, mindent, csak minél több impulzus érje. Imádnivaló, közvetlen, mosolygós baba, aki mindenkit levesz a lábáról. Az ismerősök nem hiszik el, hogy otthon, amikor csak mi vagyunk, mennyire megváltozik a helyzet. Egyszerűen mérgesek sem tudunk lenni rá a hisztik miatt, mert egyébként annyira aranyos, értelmes, bújós. Próbálkoztunk leszoktatni arról, hogy csak a közvetlen közelünkben érezze jól magát, és próbáljon kicsit önállóan is játszani, de mindig megsajnáljuk pár perc sírás után. Tudom, hogy következetesnek kéne lennünk, de azt is tudom, hogy ez így akkor sem normális és nem mi rontottuk el, már néhány hetesen kiderült, amikor egész nap gügyögni, bábozni kellett neki, különben sírt, amíg oda nem mentünk hozzá. Az előző házasságomból van két gyermekem, tehát van viszonyítási alapom. A két nagyobbik gyerek közül a fiú nyugisabb természetű volt mindig is, a lány viszont már a huncutabb kategória, de velük ilyen soha nem volt. Simán játszottak egyedül akár egy-két órán keresztül, amikor pedig még nem tudtak járni, a kiságy fölé lógatott játékot lökdösték.

A kérdés tulajdonképpen annyi lenne, hogy megpróbáljuk-e fokozatosan „lerázni” napi néhány órára (ami a részéről sok sírással, részünkről sok lelkifurdalással fog járni), vagy vészeljük át ezt az időszakot, és van rá esély, hogy hamarosan, ahogy nő, a probléma elmúlik magától?

Kedves Édesapa!

Nagyon izgalmas és sokrétű a jelenség, amit leír, és fontos kérdéseket feszeget. Ezért bennem is rengeteg további, tisztázásra érdemes kérdés merült fel, valamint néhány általános fejlődéspszichológiai megfontolás - hadd osszam meg ezeket, felbukkanásuk sorrendjében Önnel. Remélem, ösztönzőleg fognak hatni a további kutatómunkához, és megnyugtatásként a kihívások nyugodtabb, türelmesebb, megértőbb kezelésében.

Először is az ütött szöget a fejembe, hogy vajon miért kell az Önök figyelméért ennyire aggódnia ennek a gyereknek? Lehet-e valamilyen előzménye annak, hogy a kicsi bizonytalan abban, vajon "mindig" ott lesznek-e vele, mellette, mint biztonságot és szeretetet nyújtó hátország? Azaz: volt-e valamilyen hirtelen szeparációs, vagy helyzet, vagy kapcsolati veszteség akár a tágabb családban, amit közvetlenül, vagy közvetetetten megtapasztalhatott, és ettől való szorongását ebben a formában fejezi ki? Hogyan alakult a "8 hónaposok szorongásának" is nevezett időszak, amikor az addig "mindenkivel ellevő" baba hirtelen csak a szüleinél lel nyugalmat?

Aztán: írja, hogy "van összehasonlítási alapja" két idősebb gyermeke okán, illetve, hogy "az ismerősök sem hiszik el", hogy amikor csak hármasban vannak otthon, mennyire megváltozik a helyzet. Ebből látható: minden egyes szülő(-páros)-gyermek kapcsolat más, hiszen minden fél mást visz bele, és összjátékuk egy új minőséget hoz létre. Valamint, hogy nem (elsősorban) a gyermek személyiségműködéséről van szó, hanem viselkedése a családi kontextusban alakul így! Tehát hárman hozzák létre ezeket a helyzeteket. Vajon hogyan? Ennek megfejtésében érdemes lehet családterápiás, családkonzultációs segítséget kérni. A videotréning módszerrel dolgozó terapeuták különösen gyors, pontos és hasznos visszajelzésekkel tudják segíteni a családokat. Valamint a terapeutával lehetőség nyílhat a szülői szereppel kapcsolatos kétségek, rossz érzések megosztására, elfogadására, átértékelésére is.

A gyerek "lekötéseével" próbálkoznak, vagy közös játékot folytatnak a kicsivel, amibe a szülő is bevonódik? Nem puszta szójátéknak szánom a különbségtételt - ezen is gondolkozzanak el.

A WC-re kísérés természetes, bár valóban sokszor a szülő (többnyire az anya) számára igen terhes jelenség ebben az életkorban.

Honnan jött az ötlet, hogy átvigyék a szomszédhoz, és otthagyják?! Számomra egyszerre tűnik kétségbeesettnek (az Önök részéről) és brutálisnak(a gyermek számára) a dolog - pláne, hogy vissza is üthet, hiszen mintha a gyermekük legnagyobb félelmét váltaná valóra: hogy egyszercsak a szülei eltűnnek...

Szerencse, hogy nem tudnak mérgesek lenni rá! Miért, vagy ki szerint kellene? Milyen büszkék lehetnek rá, hogy vannak helyzetek, amikor bízva az Önök megtartó szeretetében, képes eltávolodni!

Nem kell még lerázni!!! (Pláne néhány hetesen mi lenne természetesebb, mint odamennyi hozzá és babusgatni, amikor csak igényli?!) Ez a kisgyermek épphogy a világra jött. A lélektani születése tulajdonképpen még zajlik... nem kell tudnia még önállónak lenni, és nem lesz később attól kevésbé önálló, ha most megélheti a biztonságos, meleg gondoskodást. Arra, hogy a szülei nélkül megállja a helyét, bőven ráér 3 éves kora körülre megérnie...

 

Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.