Jelenlegi hely

Mikor szakad el a cérna?

Nagyon el vagyok keseredve. A legtöbb gyerekkel megtalálom a közös hangot, és ha kérek valamit, akkor nem kell kétszer mondanom, bezzeg a fiam... Mindig azt gondoltam, hogy roppant türelmes ember vagyok, sose csináltam semmiből sem problémát, aztán megszületett a fiam, és hirtelen másfél éves lett. A dackorszak eleje sima ügy volt. Aztán kétévesen már jobban kiteljesedett az akarata, de még kezelhető volt. Az ovi előtti nyár nyugisan telt, imádtam anya lenni, vele játszani - bármibe vontam be, mindent élvezettel csinált.

Az ovi elején nem is nagyon voltak gondok. Aztán jött a "Hülye vagy!", megütött, belém rúgott, én meg nem is értettem, honnan ez a viselkedés. Egy ideig lecsitultak a dolgok,aztán jött a kiabálás. Na ezen nem csodálkozom, mert volt, hogy valamit ötször kértem tőle, a végén elszakadt a cérna, és rákiabáltam. Ő megijedt, és azt mondta, rossz. Én vigasztaltam, hogy nem rossz, csak nem fogad szót, és azért kiabálok, mert türelmetlen vagyok, de ha szót fogad, akkor megnyugszom. Utána jól viselkedett vagy 10 percig. Majd újabb tesztelés, hogy mikor szakad a cérna. A helyzet csak rosszabb lett. Mindig voltak határok. Pl. utolsó mese után fürdés, nem bánthatja a kést, boltban nincs rohangálás, az utcán pedig átkelőnél fognia kell a kezem, de megmondhatja, mikor mehetünk át. Ha kitöltöm a bögrébe a kakaót, már nem öntöm át másikba. Majd legközelebb abban issza... Most négyéves. Szoktam neki választási lehetőséget kínálni. Pl kakaót kér vagy macikávét, édességnek kaphat tejszeletet, túrórudit, néha egy pici csoki is belefér, de attól nagyon felpörög. A boltban segít vásárolni vagy beleül a kocsiba.

Lehet, hogy szigorúbbnak kellene lennem? Talán túl kevés a határ. Talán túlzás, de úgy érzem, egy kamaszt nevelek. Nem számít, mit ajánlok, mire kérem vagy mivel próbálom fegyelmezni, a lényeg, hogy ő csakazértis ellenkezzen. Volt, hogy a játékát szándékosan tönkre akarta tenni. Elvettem tőle. Aztán hangos sírásba kezdett, és nem érdekelte, hogy miért vettem el, én voltam a rossz, és ment az apjának árulkodni. Az apja nekem adott igazat, de az ilyen helyzeteket még sokszor letesztelte. Ott tartunk, hogy beleköp a levesbe - nem a sajátjába. Kissé agresszív. Már nem kiabál, hanem ordít, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja - belerúg az ajtóba vagy beleüt valamibe. Van itthon bokszzsák direkt neki, hogy azt püfölheti, de az neki
nem olyan érdekes, mint ha a lakás valamely részén tölti ki a dühét. Az apja szereti megnézni a híradót. Szeretné megnézni, mert a fiam pont akkor akar mesét nézni, még ha előtte az is ment, és nem érdekli, hogy később nézhet, ha szeretne, ő végighisztizi az egész híradót. Ilyenkor elmondjuk, ha befejezi a hisztit, nézhet mesét, ha hisztizik, akkor nem. De nem akarja megérteni, vagy tényleg nem érti, hisztizik tovább, egyre hangosabban. Este nem akar fürdeni menni, mert akkor alvás jön. Az esti készülődés korábban pihentető volt, most pont az ellenkezője. Ő nem akar levetkőzni, ő tévézni akar, ő nem akar fürödni, ő játszani akar. Mese kell neki, de nem hallgatja sosem, legalábbis hallja, csak mocorog vagy beszél, és ha azt mondom, nem olvasok tovább és kimegyek a szobából, akkor sírni kezd, hogy mese nélkül nem tud aludni.
Tudom, hogy tükröt mutat nekem. Míg kisebb volt, én voltam a játszópajtása is. Munka mellett már nem igazán tudok gyerekként játszani vele. Most meg egy-egy kisebb tasli is elcsattan, ha már tényleg olyan dolgot művel, amiről tudja, hogy tilos, de érdekesebb engem bosszantani, mert addig is rá figyelek. Pl. sokadszorra mondtam el, és vettem le az ablak biztonsági rácsáról. Ha pedig nem figyelek, na akkor elcseni a telefonom. Ami igazából nem érdekel, mert csak tárgy, de rászólok, hogy tudja, mindent látok.

Tudom, hogy nem rossz gyerek, csak eleven, és figyelem kell neki. Egyszerűen ki van éhezve az új dolgokra. Vettünk legót, mert azzal mi is szívesen játszunk. De nem tudok neki minden nap újat mutatni. Ráadásul azt sem vizsgálja meg, hanem rohan a következő dologhoz. Próbáltuk úgy, hogy ő keresi az alkatrészt, én építem, kb. 5 percig bírta. Kinn a fűben van egy csomó bogár. Van egy csomó levélfajta, pörgőmag, stb... De ezeket már ismeri. Kész kihívás a fiam. Vagy én vagyok túl türelmetlen. Szeretném elérni, hogy kiabálás nélkül is szót fogadjon, és ne ellenkezzen minden apróságért. Próbáltam azt is, hogy nem megyek bele a harcba, ezt jeleztem, de akkor meg vagy a kutyát ütötte meg, vagy valamin kitöltötte a dühét. Azt is próbáltam, hogy megfogom az arcát, és nyugodtan elmondom, miért nem engedek valamit, és mit lehet helyette. Bólogat, de csak azért is csinálja. Egyébként a hallásával nincs baj. A csoki szót
két szoba távolságból is meghallja.

Nem tudom, hogy kellene jobban csinálnom.
Üdvözlettel Emese

Kedves Emese!

Áthatja sorait a szakadatlan küzdelemnek érzett szülőség kétségbeesése… úgy tűnik, tényleg nagy kihívás elé állította ezzel az eleven gyermekkel az élet. Bevallom, ugyanakkor nagy örömmel olvastam, hogy mennyire kitartóan és találékonyan próbál ennek megfelelni, és igyekszik belátni a saját szerepét a helyzetek alakulásában! Ezzel önmagában is nagyon sokat tesz azért, hogy egészséges, boldog (!) legyen a kisfia gyerekkora. Hiszen törekszik arra, hogy ne (csak) őt hibáztassa a kialakuló konfliktusok miatt, hanem egyéb okokat, tényezőket is felmér, amik hozzájárulhatnak a „helyzet fokozódásához”.

A gyermek alaptemperamentuma, éberségi és érzelmi állapota, a szülő személyisége, a környezet mindkettőjük által észlelt elvárásai, korábbi tapasztalataik lenyomata mind-mind jelen van egy-egy új helyzetben. Az óvodáskorú gyerek személyisége pedig éppen igencsak alakulóban van, impulzív, késleltetésre kevéssé képes, sajátosan „irracionálisan” látja a világot, és rendkívül énközpontú. Nem túloz azzal, ha úgy érzi, kamaszt nevel: éppenséggel nagyon is a fején találja a szöget. Eriksontól Ranschburg Jenőig sokan megfogalmazták, hogy kamaszkorban tulajdonképpen a korábbi fejlődési szakaszokat járja végig a felnövekvő gyermek, ismét szembesítve saját magát és környezetét a főbb konfliktusokkal, megoldandó feladatokkal, hogy immár egy érettebb szinten érhessen el integrációt, érlelje meg identitását. Úgyhogy pontosan erről van szó: a „csakazértis” ellenkezés, a határok feszegetése egyik oldalról, a határok képviselete, a következetesség a másik oldalról, igen. A pofon nem! Bővebben minderről: a csak azért is ellenkezés szerepe az akarat, a saját hatóerő kimunkálása. Ennek első lépcsőfoka a már meglévő akaratnak (ami a szülőé ti.) való ellenszegülés. A határok feszegetésével tanulja meg, hogy vannak határok: az énben csakúgy, mint a világban; ez kínzó kettősség, hiszen egyszerre jelentenek biztonságot, de folyamatos korlátozást is. Szülői oldalról pedig tényleg erős a tükör, ami minden bizonytalanságot, félelmet, saját sérülést sokszorosan felnagyít, és próbára teszi nemcsak a saját tűrőképességet, hanem a szülői együttműködést is. Ez nem utolsósorban a gyermek számára (is!) tanulóterep az emberi kapcsolatokról.

A pofon pedig a végső kétségbeesés jele, ami nem csak a szülői lelkiismeretre üt vissza, de rombolja a kapcsolatot, ami az egyetlen út lehetne az együtt továbblépéshez. Ezért is örülök, hogy tanácsot kért nehéz helyzetében: arra biztatnám, hogy folytassa. Kérjenek segítséget pszichológus, családterapeuta szakembertől, két okból kifolyólag is. Az egyik, hogy közös családi ügyként kezeljék a dolgot. A másik, hogy a probléma nem fog magától megoldódni, és érdemes tisztázni, hol vannak a súlypontok (szó van-e esetleg figyelemzavarról, hiperaktivitásról), és ki mit tehet a megoldás érdekében, kinek mi a dolga, felelőssége, lehetősége. Végül: arról itt nem ír, de bizonnyal sok örömteli percet élnek meg együtt. Kívánom, hogy Ön arra is egyre inkább használja kreativitását, hogy teremtsen ilyen helyzeteket, és töltekezzenek belőle.

Üdvözlettel

Simon Sarolta

Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.