Hirdetés

Még mindig "anyu kicsi lánya"

Röviden összefoglalva egy 30 éves lányról, a páromról van szó, akivel nemrégiben összeköltöztünk. 9 hónapja vagyunk együtt, s több dolog okozott nehézséget a kapcsolatunkban az idők folyamán. Tudni kell róla, hogy az anyukájához nagyon hű, szerintem nem azért, mert felnéz rá, hanem mert nem képes elszakadni tőle, talán a neveltetés miatt, anyu szent és sérthetetlen, mindig segíteni kell neki, akár este 10 óráig is, közben sosem beszélnek egymással lelki témákról. Ez az egyik kérdéses dolog. A másik, hogy elég lengén bánik a férfiakkal, ezt ő teljesen
természetesnek veszi, ám párkapcsolatban ez az én oldalamról féltékenységre ad okot, persze amikor felhozom, rögtön a bizalmamat kérdőjelezi meg, holott nem vagyok bizalmatlan irányába, csak tudom, milyenek a férfiak s ő a viselkedésével szinte kiprovokálja a közeledésüket, bármilyen értelemben. Fogdoz embereket, mindenkinek lelki támasza akar lenni, mindenkivel mézes-mázasan beszél, s nem érzek különbségtételt velem szemben. Nem tudom, ez öröklött viselkedés-e, vagy élvezi, hogy a hivatásából adódóan körberajongják a férfiak (pusztán az állatias ösztönök miatt persze), mert ő ezt úgy éli meg, hogy ő nagyon kedves az emberekkel. A harmadik bennem megfogalmazódott téma, hogy szerintem túlságosan leragadt egy időszakban
az életében, ez pedig az egyetemi évek. Mai napig minden a kollégiumról s az iskolatársakról szól, nem telik el úgy nap, hogy valamivel ne csatolna vissza, erőltetett s egyoldalú barátságai vannak. Esetleg jól gondolom-e, hogy tudnék ezeken változtatni, ha igen, akkor hogyan, s milyen oldalról kellene megközelítenem a dolgokat, mert jelen állapotban úgy érzem, hogy még negyven évesen is egyetemista lesz s anyu kicsi lánya.


Kedves Uram!

Változtatni a párja viselkedésében észlelt jellegzetességeken Ön nem fog tudni - s hogy milyen oldalról kellene megközelítenie a dolgokat? Elsősorban fontos lenne megértenie, mélyebben megismernie, hogy mindezek a sajátosságok mit jelentenek az Ön párjának. Hogyan éli ő meg az édesanyjával való kapcsolatát, más férfiakhoz való viszonyulását hogyan értékeli, milyen szerepet töltenek be az életében, önmagáról alkotott képében (!) az egyetemi évek? Kritikával illeti párját amiatt, hogy édesanyjával még csak nem is beszél lelki témákról - ebből arra következtetek, hogy mással talán igen, így Önnel is. Ha ez így van, akkor érdemes mélyebben feltárni a fentieket.

Ami azonban szöget ütött a fejembe, hogy vajon miért zavarja Önt mindez? Hiszen ezt a nőt választotta, ezekkel a "csomagokkal" - mitől nehéz elfogadni ezeket a jellemzőit? A gyanúm az, hogy Ön mellőzve érzi magát ebben a kapcsolatban, úgy éli meg, hogy nem jut olyan "főszerephez" a párja életében, amelyre vágyik, amelyre méltónak érzi magát. Érdemes lehet tehát olyan témákról is beszélgetniük egymással (s persze saját magukkal is), hogy ki hogyan képzel el egy párkapcsolatot? Milyen szerepet szán a partnerének? Mit vár el tőle, mit ad cserébe, mire vágyik, mitől fél, mivel lehet megnyugtatni? Hogyan képes kifejezni és észrevenni a másik szeretetét, elismerését? Ezekre és hasonlóan lényeges kérdésekre ugyanis nincsen, nem is létezhet általánosan érvényes válasz. Csak az lehet igazi és működőképes megoldás, amit együtt dolgoznak, érlelnek ki.

Önök olyan életszakaszban vannak, amelyben a párválasztás már többnyire komoly, felelősségteljes irányba mutat - ennek lehet egy olyan hatása, hogy erőteljesebben "mérlegre kerül" a másik, hiszen a hosszú távú bizalomra, elköteleződésre való érdemessége a kérdés. Arra biztatom, hogy igyekezzen ebben együtt haladni a párjával, és ne hagyja, hogy a kritikák elhatalmasodjanak egymás megértésének, elfogadásának kárára. A kapcsolatuk jó oldalának kibontásával, megerősítésével foglalkozzanak - bizonyára rengeteg értékes tulajdonságát is látja a partnerének.

Üdvözlettel

Simon Sarolta

Hirdetés
Hirdetés