23 éves fiatal vagyok - és elrontottam az életemet. Az elmúlt másfél évben 3 munkahelyem is volt, a leghosszabb munkaviszonyom másfél hónap volt. Érettségivel rendelkezem, jártam egy 2 éves okj-s képzésre, de a háromnegyedénél abbahagytam. Így nincs szakmám. Most megint elkezdtem egyet távoktatásban, de nem tudom, hogy a pénzügyi terület nekem való-e, csak úgy tudom, ezzel el lehet helyezkedni könnyen - ha utána megcsinálom még a mérlegképest. Vagy ha ez a terület nem jön be, akkor elmegyek burkolónak, vagy cnc gépkezelőnek, csak valamiért félek a megmérettetésektől és a kudarctól. A jogosítványt is régóta csinálom már, az elmélet gyorsan meglett. De a gyakorlati részét már egy éve halasztom, többször oktatót váltottam, mert nem szeretem, ha felemeli a hangját, és utálok hibázni. De most elhatároztam, hogy újra elkezdem csinálni és próbálok alkalmazkodni az oktatóhoz, és nem személyes sérelemként megélni a kritikát. Munkát is keresek, de mivel kisvárosban élek, nincs sok lehetőség, csak betanított munkák. Folyamatosan járok állásinterjúkra, tényleg mindenféle helyre. Pár helyre fel is vettek volna, de én reggel valamiért mégis úgy döntöttem, hogy nem megyek el az első napra és nem tudom megmagyarázni, hogy miért, rám tört az az érzés, hogy én ezt nem akarom. De közben akarom, mert imádok munkát keresni, jó érzéssel tölt el, ha felvennének valahova. Nem tudom megfegyelmezni magam.
Mostanra eljutottam egy ilyen kétségbeesett állapotba, hogy muszáj lesz kezdeni magammal valamit, mintha életveszélyben lennék. Az 1 hónapos munkáimból szerzett pénzem is kezd elfogyni, amit befizettem a tanfolyamra, jogsira és tb-tartozásom is van, és a szüleimtől nincs pofám kérni. Visszatekintve látom, hogy mennyire összevissza csináltam a dolgaimat és szeretnék koromhoz illően viselkedni végre, és nem kamasz módjára. Sikerült leszoknom a számítógépes játékokról és szeretnék beilleszkedni a társadalomba.
Rosszul érzem magam amiatt, hogy mennyire elrontottam az életemet eddig, és ezt már nem nagyon lehet egyenesbe hozni. Szükségem lenne arra, hogy valaki azt mondja, minden rendben, de nincs - és most pont ez adja a motivációt, hogy ideje kezdeni valamit, legyen önbizalmam, sikerélményem, pénzem - ha nem is fizet sokat a munka, még ha nem is tetszik, de legalább csinálok valamit és nem otthon ülök. Próbálom úgy érezni a dolgokat, mintha az életem múlna azon, hogy megcsináljam a jogosítványt, elmenjek valamit dolgozni, tanuljak. Csak mégis nehéz, mert teljesen egyedül vagyok, nem biztatnak, a szüleimmel meg nem akarok foglalkozni, nem tőlük kell elvárnom a támogatást. Örülök, hogy lakhatok náluk. Remélem, felvesznek éjszakába dolgozni a pékségbe, már az is megfelelne.
Lúzernek érzem magam. és nem akarok én lenni a 35 évesen is szüleivel élő, ingyenélő.

Kedves Gábor!

A leírása alapján sok dologra jól rálát, és érzékeny a saját problémáira. Érdekes azt olvasni, hogy 23 évesen úgy látja, hogy elrontotta az életét, amikor még annyi minden van Ön előtt, és az eddigi sokféle tapasztalatát akár kamatoztatni is tudja. Látható pár terület, amellyel érdemes dolgoznia, ha hosszabb távon szeretne változtatni, és a játékmentes, valódi életben részt venni. Az egyik téma, amit szem előtt kell tartani, hogy ha a múltban nehézséget okozott a játékfüggőség, és könnyebben választotta a cyberlét sikereit, mint a valóságot, akkor ez ott lehet még a háttérben, lehet még vele dolga. Érdemes lenne keresni egy olyan önsegítő csoportot akár, ahol hasonló problémákkal küzdő fiatalok vannak, és egymást tudják segíti, bátorítani. Ha nem talál kimondottan játékos csoportot, más függők élményei is hasonlóak lehetnek, hiszen mind a játék, mint a szer egyfajta menekülés. Nem derült ki, hogy mikor történt a döntés, hogy nem játszik, de feltételezem, hogy ez is a hátterében állt a munkák elvesztésének, vagy inkább el nem kezdésének.

Többször is említette azt, hogy egyedül van, hogy bátorításra lenne szüksége, de mintha nem merné kérni, nem merné megfogalmazni hangosan. Ez egy természetes igénye mindenkinek, hogy dícséretre, motiválásra van igénye. Akár a szülők is lehetnek ilyen személyek, ha bizalmi, őszinte, mély kapcsolatban vannak. Egy kamasznak kevésbé, de egy fiatal felnőttnek már könnyebben lehet ilyen újraközeledése a szülők felé, főleg, ha mellé a kortársak és párkapcsolat felől is megvan ez a bizalmi kapcsolat. Ennek kiépítése lehet az egyik cél, amely segítheti a továbblépésben.

A munka elvállalása két irányból is nehézségbe ütközik: egyrészt nem látom egyelőre, hogy mit szeretne. Annál érzékenyebbnek tűnik, mint akinek elég az a cél, hogy pénzt keressen. A munka valahol egy életcél is, és amíg nem tudja, hogy mit szeretne elérni, addig nehéz kitartani egy döntés mellett, hogy az adott munkát elvégezze. Így egy másik célnak ezt tűzném ki, hogy megtalálja.

Érdekes megfogalmazás volt, hogy az állásinterú az izgalmas, hiszen a munkák el nem vállalása, vagy elvesztése ezt az izgalmat tartja fenn. Tulajdonképpen ezek instant megerősítések, hogy képes megszeretni valamit, hogy szükség van Önre, és ezt jó újra és újra átélni. Viszont a kritika nehéz elviselése, a dolgok félbehagyása, a negatív önkép arra utal, hogy nem hiszi el ezt teljesen, így abban már mintha nem bízna, hogy sikeresen megfelel a szerepben. Ez a harmadik téma, amellyel dolgoznia érdemes ahhoz, hogy sikerüljön hatékonyabban túllépni a problémáján: önbizalmának növelése és a kudarctűrés fejlesztése alkalmasabbá tenné a kisebb nehézségeken való túllépésre.

Fent említettem a csoportot, amely jó lehet ezeknek a témáknak a feldolgozására, de egyéni terápiában is lehetőség van rá. Bár nem kritikus a helyzete, mégis visszatérő elakadásokról van szó, amelyen túllépni úgy a leghatékonyabb, ha nem egyedül van benne. Kisebb célokat találjon ki, tervet a lépésekkel, hogy elérje a végcélt, de lássa a fokokat hozzá. Így feszegetnie kell majd a kihívások megküzdését, mégis olyan tempóban, amely a kudarcokkal való harcot reálissá teszi. Merjen ehhez motivációt, bátorítást, erőt nyerni, kérni, elfogadni!

Üdvözlettel

Standovár Sára