Jelenlegi hely

Lesújtó diagnózis

A gondom a következő: édesanyám tavaly októberben lesújtó diagnózist kapott: leukémia. Megdöbbentünk, rémületbe estünk. A kórházban rögtön elkezdték a kemoterápiát és a gyógykezelését. Több hetet töltött félsteril szobában, hogy elkerüljük a fertőzéseket. De ennek ellenére annyira meggyöngült az immunrendszere, hogy december elején tüdőgyulladást kapott, a szó szoros értelmében élet-halál között volt! Mindennap jártunk rendszeresen látogatni, volt úgy, hogy egy nap 2-3-szor is bementem, hogy etessem, beszéljek hozzá. Végre karácsony előtt hazajöhetett borzasztó gyengén, egyedül még WC-re sem tudott kimenni, járókerettel pár lépést tett meg. 2 hét alatt szerencsére, mikor január 5-én dolgozni kezdtünk, már itt lakáson belül el tudta látni magát, ha mindent előkészítettünk. Szerencsére napról-napra jobban van, jól reagál a gyógyszeres kezelésre és egy természetgyógyász is kezeli. Egyszóval csupa öröm, hogy jól van, javulnak az eredményei. Minden vágya, hogy hazaköltözzön, mert jelenleg itt él velünk. Sajnos az örömünkbe üröm is vegyül, mert itthon semmit nem csinál: egy terítésben sem segít, sőt állandóan piszkálódik, hogy miért porszívózom hetente többször, ez nálam egy pótcselekvés, vagy csupán csak akkor kérdezi meg, hogy segíthet-e, ha már látja, hogy minden a végéhez közelít. Nagyon fáj ez a dolog nekem, mert sajnos már férjem és a saját egészségi állapotom sem a régi, nehezen viseljük ezt a lelki és fizikai megterhelést. Bocsánat a sok szövegért, talán egy kicsit megkönnyebültem, hogy kiírtam magamból. Mit javasol, hogyan tehetnénk könnyebbé mindenki életét - és ne legyünk mi is betegek? Köszönöm: Anikó

Kedves Anikó!

Azt az összetett testi és lelki folyamatot, amin az édesanyja keresztülment, a lélektan hospitalizációnak nevezi, mely alatt azt a traumatizálódást értjük, amikor egy személy valamilyen betegség következtében intézményi (adott esetben kórházi) ápolásra szorul. Ez már önmagában is elég megrázó és megterhelő esemény, s mint tudjuk, az egészségügyi intézményekben uralkodó légkör, az idegen körülmények, a szerettek, valamint a törődés hiánya további szorongást, lelki traumát okoz. A hospitalizáció főként a kisgyermekeket és az időskorúakat fenyegeti. A tünetek közé sorolható az apatikus magatartás, a depresszió, elesettség, fokozott félénkség, bizalmatlanság.

A betegek segítése nem könnyű feladat, hiszen azokat a „módszereket”, amelyekkel megkíséreljük állapotukat javítani, sokszor nehezen fogadják el, illetve ellentmondásosnak találhatják. Mindennek alapja a nagyfokú empátia, ugyanakkor amellett, hogy együttérzést mutatunk a beteg felé, el kell érnünk, hogy biztosítsuk számára a hasznosság érzését, valamint az önellátásra való képességet, s ezzel együtt önbecsülését is folyamatosan erősítsük.

Azt javaslom, próbálják meg az olyan tevékenységeket, mint pl. a közös családi étkezést kvázi szertartásossá tenni, ahol mindenkire hárul valamilyen feladat. Ha idejük és egészségük engedi, keressenek közös programlehetőségeket. Közben igyekezzenek kifejezni örömüket, hogy az édesanyja egyre jobban érzi magát.

Ha úgy érzik, külső segítségre is szükségük van, bátran forduljanak szakemberhez. A pszichológusok többsége nem csupán a problémákkal közvetlenül küszködő embereknek tudnak segítséget és hasznos tanácsokat adni, hanem az őket körülvevők számára is.

 

Üdvözlettel:

Herceg Attila

 

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.