Hirdetés

Jogosan vagyok mérges?

17 éves lány vagyok, anyukám és apukám 10 éve elvált, de azóta többször összejöttek újra. Legutóbb 2 éve szakítottak és azóta nem volt semmi köztük. Na most anyukámnak 4 hónapja lett egy barátja, aki nekem eléggé unszimpatikus. Rengeteg dolgot hallottam róla, ami be kell hogy valljam, nagyon nem tetszett, és tudni kell róla, hogy nagyon szeret inni, de úgy, hogy múltkor hétköznap este kellett anyukámnak összevakarni az utcáról. Ez a férfi rossz hatással van anyukámra, mert azóta ő is iszik (nem alkoholista, csak már napi rendszerességel megisznak valamit) meg cigizik. Próbáltam beszélni anyukámmal, hogy nekem nem szimpatikus ez az ember és hogy nagyon szeretném, hogy boldog legyen, de nem vele, mert félek, hogy csalódni fog és hogy megváltoztatja. De anyukám már nem foglalkozik velem, se a kisöcsémmel, aki 11 éves, Közölte velem, hogy velem már nem jön nyaralni sehová, az öcsémet meg vigyem apuhoz. És ennek ez az ember az oka, mert anya előtte nem volt ilyen. Teljesen magam alatt vagyok, mindenki azt mondja, hogy ne foglalkozzak ezzel, de sokszor már élni se akarok, mert anyukámat nagyon szeretem és tudom, hogy nem ő a megfelelő ember neki. Például már arról is szó volt, hogy anya segít neki kifizetni a hitelét, amire inkább már nem mondtam semmit. Ne haragudjon, hogy összevissza írogatok,de teljesen tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy mit kéne tennem.


Kedves Fanni!

Bevallom, az Ön levelén különösen sokat gondolkodtam, ám ma reggel, amikor újra átolvastam, rájöttem, hogy a kulcsszó ott rejtőzik a sorok között.

Tény, hogy bizonyos traumák után – különösen akkor, ha azok ismétlődnek – megváltozik a szemléletünk, s saját magunkkal és a trauma tárgyával való viszonyunk, ahhoz kapcsolódó igényeink is. Sorozatos kudarc esetén a kialakuló félelem azt eredményezi, hogy nem merünk újra ugyanakkora kihívással szembenézni, mint korábban, ezért igényeinket leredukáljuk egy jelentősen alacsonyabb szintre, miközben önmagunknak azt hazudjuk, hogy mi ezzel is beérjük. Mivel a kudarchoz szorongató érzések társulnak, igyekszünk azokat palástolni, s sokszor azt tesszük, hogy érzelmeink helyett átengedjük az indulatainknak az irányítást – hiszen már megtanultuk, hogy ha érzelmeinkre hallgatunk, annak könnyen újabb kudarc lehet a vége.

Idézek a leveléből: „Próbáltam beszélni anyukámmal, hogy nekem nem szimpatikus ez az ember és hogy nagyon szeretném, hogy boldog legyen, de nem vele, mert félek, hogy csalódni fog”. Ezzel a mondattal sikerült kiugrasztania a nyulat a bokorból, egészen pontosan a csalódással.

Miért választotta az édesanyja a jelenlegi társát? Minden bizonnyal épp a fenti okok miatt. Attól való félelmében tett így, nehogy újra csalódnia kelljen. Mindeközben elnyomja önmaga érzéseit és valós igényeit.

Azzal pedig, ahogy Önhöz és a testvéréhez viszonyul, az édesapjukhoz kapcsolódó érzelmeit vetíti ki, a pszichológia nyelvén szólva projektálja Önök felé.

Egy valamit azonban tudnia kell, és ezt ne vegye kijavításnak vagy kioktatásnak: minderről nem az édesanyja barátja tehet! Ami engem illet, abban hiszek, hogy mindig kettőn áll a vásár. Csak akkor lehet valakit szinte radikálisan megváltoztatni, ha a másik fél befolyásolható és átengedi önmagát.

Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, jobbra forduljon, az kell, hogy az édesanyja tudatosítsa és letisztítsa önmagában az érzéseit – elsősorban az édesapjuk iránt, amíg ugyanis ezek az érzelmek elfojtottak, esetleg meg vannak tagadva, addig az indulatok fognak uralkodni. Ez viszont hosszú, időigényes folyamat lesz, amit nem lehet erőszakkal elősegíteni.

Amit Ön tehet, az az, hogy érezteti édesanyjával, hogy szereti, és ami még ennél is fontosabb, elfogadja őt. Ez persze nem azt jelenti, hogy alázkodjon meg. Az elfogadás ahhoz kell, hogy az édesanyja újra tudja formálni az önmagáról alkotott képet – persze erre igazán akkor lesz képes, ha nem a párkapcsolatai alapján ítéli meg önmagát.

Mondja el neki, miért szereti őt. Még akkor is, ha azok gyerekesnek tűnő dolgok. Ez sokat fog neki segíteni.

Üdvözlettel:

Herceg Attila drs.

 

Hirdetés
Hirdetés