Úgy éreztem hogy ezt valakinek el kell mondanom, aki... megért. Introvertált vagyok, 14 éves, lány. Suliban kevés barátom van, összesen egy. De ez előtt volt egy amolyan legjobb barátom, akivel nagyon jóban voltunk, aztán valaki mással kezdett barátkozni, és én nagyon féltékeny lettem. Már azt is elkezdetem tervezni, hogy megölöm... Végül nem tettem.. de nagyon közel álltam hozzá. Kétszer volt még ilyen, hogy terveztem, hogy megölöm valamelyik osztálytársamat. Megmérgezem stb. De persze ez is okkal volt. Koraszülött voltam és majdnem meghaltam. Aztán jött mégegyszer... Úgy éreztem hogy ők tehetnek róla. (Ez osztálykiránduláson volt.) Szüleimnek nem mondtam el, ezeket sosem mondom. Egyszerűen nem tudom, adom ezt a tök jól vagyok arcot, közben nem. Alsóban a suliban bántalmaztak (szavakkal, csúfoltak pl. súlyom miatt). Végül oda jutottam, hogy nagyon gyanakvó vagyok az emberekkel szemben, előítéletes, pesszimista. Amikor visszaszólnak, én is visszaszólok, üvöltök, szétverek mindent, ugye ez verekedéshez vezet. A legkisebb dolgokon is fel tudom idegesíteni magam, ilyenkor szinte elvesztem az eszem, nem gondolkodok, csak zúzok. Volt olyan is, hogy körzőket dobáltam, szurkáltam, de hogyha nincs alkalmam valakin kitölteni, pl. tanórákon (veszekedés a tanárral), akkor néha magamat vágdosom, hogy levezessem a feszültségemet. Hogyha aznap túlélem a sulit, hazajövök, úgy érzem, figyelnek, úgy érzem, hogyha nem nézek néha hátra, valaki leszúr. Főleg este, mikor a szüleim nem érnek haza, szó szerint rettegek, hogy valami megöl. Az is nagyon fura, hogy egyszer mentünk az autópályán, és azt láttam, hogy nem vezeti senki az autókat.. volt még egy másik is, amikor az osztálytársam bejött a mosdóba, hallottam a hangját, de nem jött ki... Ott voltak a barátaim, azt mondták, hogy nem láttak és nem hallottak semmit. (Eleget alszom.) Introvertált lévén, sokat filozofálok, van, amikor konkrétan semmi-érzésem van. Semmi. Csak az üresség, plusz semmi nem vidít fel, unatkozom. Számomra létfontosságú, hogy egy kicsit is izguljak vagy valami, felőlem fel is rrobbanhatna a suli. Ez még senkinek sem mondtam el, szüleim nem tudnak semmit, és nem is tudom elmondani nekik, képtelen vagyok rá! Köszönöm válaszát!

Kedves Introvertált 14 éves lány!

Nagyon jól tetted, hogy elmondtad valakinek, akitől megértést vársz. Igazán világosan, és érzelmileg is hitelesen írtad le azt a nagyon nehéz helyzetet, amiben vagy! Abban szeretnélek megerősíteni, hogy folytasd ezt a segítségkérést, méghozzá személyesen. Mindenképpen szükséges, hogy hozzáértő szakemberrel találkozz, és olyan kapcsolatot alakítsatok ki vele, ami hosszabb távon támogat téged a problémáid megoldásában, a gondjaiddal való megfelelő megküzdési módok elsajátításában.

Az már fogósabb kérdés, hogy ebbe a folyamatba hogyan vonod be a szüleidet - mindenképpen szükséged lesz valamilyen mértékben rájuk is! A leírt tüneteid egy részét kapcsolati úton, pszichoterápiával, családterápiával enyhíthetőnek tartom, egy része miatt azonban azt feltételezem, hogy gyógyszeres terápiára is szükséged lehet. Ezért (és alapvetően azért, hogy pontosabban lehessen látni a probléma okát, gyökerét, és a megoldás lehetőségeit) mindenképpen gyermekpszichiátriai segítség felkeresését javaslom! Ha van olyan tanárod, vagy bármilyen közelebbi felnőtt ismerősöd (akár a barátnőd szülei?), rokonod, akinek legalább részben el tudod mondani, mi a baj (és/vagy megmutatni ezt az írást), ő könnyebben elindíthat, esetleg tolmácsolhatja segítségkérésedet a szüleid felé. A tartózkodási helyed szerint illetékes, gyermekeket segítő intézmények felkereséséhez is szükséged lesz felnőtt támogatására. Ilyen pl. a Család- és Gyermekjóléti Központ, illetve a Pedagógiai Szakszolgálat is, ha közvetlenül valamelyik gyermekkórház pszichiátriai ellátását nem tudod elérni.

Gondolom, van benned sok szégyen és bűntudat az indulataid, késztetéseid, romboló gondolataid miatt, rengeteg harag és sértettség a téged ért bántások miatt, félelem ettől az egész szörnyű zűrzavartól. Nem kell, hogy képes legyél mindezt egyedül megoldani! De abban szinte biztos vagyok, hogy találsz valakit a közvetlen környezetedben, aki megpróbál megérteni, és segít elindulni a gyógyulás útján.

Üdvözlettel

Simon Sarolta