Jelenlegi hely

Hova lett belőlem a kedv, a lelkesedés, a kreativitás?

Fiatal nő vagyok, az utóbbi években eléggé boldogtalan. Tinédzser korom óta előfordul velem, hogy néha kimerültnek és kedvetlennek érzem magam. Ilyenkor tulajdonképpen nem csinálok semmit, mert minden olyan erőltetettnek és értelmetlennek tűnik. Amikor egyetemre kezdtem járni, volt néhány boldogabb évem (azóta is ezt sírom vissza), de azt hiszem, ez nem az én érdemem volt, hanem a barátaimé, akikkel izgalmas és vidám napokat éltem át. Viszont már akkor is hiányoltam, hogy legyen az életemben egy olyan tevékenység, ami motivál és leköt - de ezt sajnos azóta sem találtam meg. Az egyetemen már az elsö félévben tudtam, hogy nem azt tanulom, amit szeretnék, habár azt nem tudtam, mi az, amit tanulni szeretnék. De, gondoltam, majd csak rájövök. Ott akartam hagyni az egyetemet, viszont anyukám kiborult emiatt és lebeszélt róla - én pedig máig nem tudom, jól döntöttem-e. Ez egy rémes ötlet volt? Mindenesetre azt hiszem, nem
hibáztathatom magam amiatt, hogy hittem neki.
Miután lediplomáztam, borzasztóan elkezdtem amiatt szorongani, hogy most már muszáj lenne választanom valamit, hiszen dolgoznom kéne, de nem tudok választani, mert nem mozgat meg semmi. Ráadásul emberek között erősen szorongok, ezért hiába próbáltam egyszerűbb munkákat elvállalni, néhány hónap után kidőltem a stressztől és a kimerültségtől. Amiatt, hogy szorongok emberek közt, és hogy nem dolgozom és nem csinálok lényegében semmi hasznosat, borzasztóan szégyellem és értéktelennek érzem magam. Ettől azért lényegesen többre készültemaz életemben.
Pánikrohamaim vannak évek óta, de megtanultam őket kezelni relaxációval. Viszont számtalan más, ismeretlem eredetű betegségem is van, amikkel szemben tehetetlen vagyok (felfázás, mellkasi fájdalom és hasonlók), és már évek óta nem múlnak el. Én úgy gondolom, hogy ezeket a sok szorongás okozza. A betegségeim miatt megromlott anyukámmal a kapcsolatom. Vagyis lényegében véget ért. Azt hiszem, nem hitte el nekem, hogy beteg vagyok, mert haragudott rám, amiért nem dolgozom. Nem sikerült vele ezt megbeszélnem, hiába avattam be még abba is, hogy szorongok emberek közt... Úgy éreztem, jobban teszem, ha többé nem találkozom vele, ezért végleg elköltöztem otthonról.
És most itt tartok, hogy kezdem teljesen elveszíteni a reményt, hogy valaha értelmes és boldog életem lehet. Vagy legalább nem leszek hetente mélyponton - mert azok a passzív időszakok, amik korábban csak alkalomszerűek voltak, most már mindennaposak, csak néha szűnnek meg pár napra vagy esetleg egy-két hétre. Olyankor, ha megszűnik ez a lehangoltság, nagyon bizakodó vagyok, hogy talán végre sikerül sínre tenni az életem, de egyúttal szorongok is, hogy mi lesz, ha nem fog sikerülni. És amikor rájövök, hogy tényleg nem fog, mert nem alapozhatok mindent az önfegyelemre az őszinte motiváció helyett (már ezerszer próbáltam, nem vált be egyszer sem), akkor eléggé megrendülök. Az őszinte motivációt nem találom sehol, és nélküle ez a sok gondolkodás és elhatározás és optimizmus kevés. Minden, amit megpróbálok, kevés. A céljaim is olyan üresnek tűnnek néha. Most is egy ilyen fázisban vagyok. Úgy érzem, már nem bírom ezt elviselni tovább. Hova lett belőlem a kedv, a lelkesedés, a kreativitás? Miért nem találom sehol? Ha megtanulom a kedvenc nyelvemet és elköltözöm a kedvenc országomba, ott is ezt fogom csak érezni, ugye? Vagy próbáljak ki mindent, amit csak eszembe jut? De akármennyi padlóra esést én sem bírok ki... mit tegyek?
Pszichológusnál már jártam, de nem változott tőle semmi. A barátom megért engem, neki őszintén elmondhatok mindent, de nagyon elfoglalt, és nem mindig van energiája rám. A naplóírás könnyít a szívemen kicsit, de nem oldja meg a problémáimat. A barátaimmal már nem találkozom, mert nagyon szégyellem előttük a helyzetemet, és az is elkeserít, hogy köztük is szorongok. Van két barátom, akik annak ellenére sem haragszanak rám, hogy már évek óta nem találkoztam velük - és a gondolattól, hogy ilyen kedvesek velem, egyszerre érzek mély hálát és szörnyű bűntudatot. Egyébként is képes vagyok mindenféle érthetetlen és jelentéktelen dolog miatt bűntudatot és szomorúságot érezni, ezért néha csak szeretnék nem érezni egyáltalán semmit, mert ez több, mint amennyivel bírok... talán emiatt van ez az egész?
Mit javasolna nekem? Mit tehetek ebben a helyzetben? Mit remélhetek még az életemtől? Vagy jobb, ha nem reménykedem tovább abban, hogy vége lesz ennek az állapotnak egyszer? Fogadjam el, hogy nekem ez jutott? Úgy érzem, már mindent megpróbáltam, ami az erőmből telt (megtanultam relaxálni, meditáltam, jógáztam, egészségesebben étkeztem, kicsit még főzni is megtanultam, rendben tartottam az otthonom, pihentem sokat, rendszeresen naplót írtam, gondolkodtam az érzéseimről, beavattam az érzéseimbe a barátomat, próbáltam értelmet tulajdonítani a történteknek, próbáltam csak továbblépni és új célokat kitűzni, nyelvet tanulni, regényt írni, még pszichológushoz is elmentem, pedig nagyon féltem tőle), mégsem lett egy kicsit sem jobb semmi.
Mit tehetnék még?

Kedves Fiatal Nő!

Hosszú és tartalmas levelére érdemi válaszom mindenképpen az, hogy fontos lenne mielőbb szakpszichoterápiás segítséget kérnie problémái hosszabb távú rendezése érdekében. Lehet ez egyéni formában, de én annak is látnám értelmét, hogy komplexebb, intenzívebb módon is adjon esélyt magának: pl. a Thalassa Ház pszichoterápiás közösségében (www.thalassahaz.hu). Pontosan azért gondolom így, mert gondjai egyenként nem tűnnek ugyan "súlyosnak" - ugyanakkor életét, mindennapjait teljesen áthatja, megmérgezi az értéktelenség érzése, a céltalanság, a kétely, a megfoghatatlan szorongás. Bár sok mindent leír, ami megalapozhatja ezeket, mégsem bocsátkoznék itt egy-egy információ alapján elemzésekbe. Az vinné igazán előre, ha kitartó, koncentrált munkával, odaadó és szakértő támogatás mellett Ön alkothatna egyre részletesebb képet a háttérokokról, összefüggésekről, és a fejlődési, továbblépési lehetőségekről.

De egy-két pontra azért reagálnék. Az egyetemi évekre mint élete egyik legboldogabb időszakára emlékszik vissza - miért lett volna hát hiba végigcsinálni?! Illetve: bár valóban fájdalmas, hogy a meg-nem-értettség mellékízével kellett megtörténnie az édesanyjától való elválásnak - de mégis, ez az élet, a felnövekedés, önállósodás rendje... és ami csodálatos: hogy van egy társa, aki támogatja, megérti Önt. Ráadásul még barátjának is mondhat két embert! Minden adott hát a felépüléséhez! (Láthatóan képes minőségi emberi kapcsolatok létesítésére és fenntartására).

Amit tehát legfőképpen javasolok, az, hogy ne szégyellje, hogy segítség nélkül nem megy talpra állnia. Úgy tűnhet, hogy eddig minden próbálkozása hiábavaló volt - de azt sose tudjuk meg, hol tartana most, ha mindezt nem teszi meg.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta

Problémakör: 

Benczné Simon Sarolta

Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.