A történetem úgy kezdődik, hogy a bátyám után 9 évvel édesanyám terhes lett - idősnek érezte magát (28 évesen) nem akart engem. Ezt később édesapám mesélte, akivel szoros volt a kapcsolatunk. Sajnos nagyon fiatal volt 56 éves (én 24), amikor súlyos betegség után elveszítettem őt. Anyuval sosem volt felhőtlen a kapcsolatunk, alkoholfüggőségét sok esetben nagyon szégyelltem. Az érettségi után egy évvel ismertem meg a volt férjemet, házasságba menekültem otthonról. Két gyönyörű gyermekem született, de nem élvezhettem az "anyaságot". Férjem édesanyja kisajátította, főleg első gyermekem. Mindent ő tudott jobban, sokszor, sokféleképp megalázott, szeretetbe burkolva. A háztartás mellett felelősségteljes munkám volt, kb. 3x annyit kerestem, mint a férjem, s úgy érzem, semmibe voltam véve. A házasságunk alatt a férjem több évig az ország másik végében dolgozott. Hétfőn hajnalban elment, pénteken hazajött. Az én szüleim meghaltak, elesettnek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Anyósom mindig azt éreztette, hogy nekem hálásnak kell lennem, mert ő befogadott. Tettem a munkám, s közben nyeltem a zsörtölődéseit.
Aztán megtörtént a baj. Megismerkedtem valakivel, aki a nőt is észrevette bennem, nemcsak a házicselédet. Elvesztettem a józan ítélőképességem, elváltam. 20 év után mindent hátrahagytam, albérletből kezdtem mindent egyedül. A fiam ekkor 18 volt, a kislányom 13. Nagyok voltak már, az apjukkal maradtak, próbáltam elmondani, hogy nem őket hagytam el, csak az apjukat. A kislány azóta abban a városban tanul, ahol lakom, rendszeresen találkozunk, beszélünk, jön hozzám. A fiammal sajnos nincs meg az a lelki kötődés, kiskorában sem tudtam kialakítani, sajnos. Naivan azt hittem, az új párom is próbálta elhitetni velem, hogy idővel minden alakul. Eltelt négy év, de a gyerekeim hallani sem akarnak róla, csak akkor jönnek, ha ő nincs itt. Próbálom lezárni a kapcsolatom, azt mondtam a páromnak, egyedül szeretnék lenni, azt szeretném, hogy a gyerekek bármikor jöhessenek, soha ne kelljen azt mondanom, hogy ezért vagy azért nem érek rá. Lelkiismeret-furdalásom van, soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani, hogy ez megtörtént, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s kitartani a férjem mellett. A párom nem tudja elfogadni a szakítási kísérletem, ilyenkor durva, agresszív lesz, fenyegetőzik,
mondom neki, hogy pont ezzel távolít el még jobban magától. Rengeteget sírok, nem találom a helyem, próbálok erős lenni, észérvekkel meggyőzni, hogy vessünk véget a kapcsolatnak, akkor meg azzal vádol, hogy flegma vagyok.
Tanácstalan vagyok, szabadulni szeretnék tőle, egyedül nyugodtan élni, dolgozni, jobbítani a gyerekekkel való kapcsolaton. Tudom, hogy nem láncolhatom őket magamhoz, nem is ezt szeretném, csak hogy nyugodtan tudjunk néhanapján beszélni, beszélgetni. Úgy érzem, nagyon nagy árat fizettem néhány hét "boldogságért"!

Kedves Édesanya!

Levelében ugyan csak egyetlen kérdést fogalmaz meg, sorait végigolvasva mégis úgy gondolom, annál sokkal-sokkal több, hasonlóan súlyos kérdést kell most elrendeznie, megválaszolnia saját maga számára ahhoz, hogy elkezdhessenek megnyugtatóan alakulni, rendeződni a dolgok. Ahhoz, hogy megtalálhassa a helyét, és a folyamatos nyomást, stresszt, önvádat, önsajnálatot fenntartó sírdogálás helyett valódi erőfeszítést tehessen a változás elindítása érdekében, mindenképpen érdemes lenne pszichoterápiás segítséget igénybe vennie!

A pszichoterápiás munka arra is alkamas lehet, hogy egységesebb, elfogadhatóbb történetet alkosson a múltjáról - ezzel olyanná "változtatva" azt, amire könnyebben építhet egy megelégedettséget, boldogságot lehetővé tevő jövőt. Önmaga, és szerettei számára is! Ez nem a múlt meghamisítását jelenti, hanem az emberi lélek gyógyító erejére épít. Hiszen jelenleg ez a történet rengeteg fájdalmas, félbehagyott, lezáratlan, zavaros, rendezetlen ügyet, eseményt, viszonyt tartalmaz. Egészen a szüleivel való kapcsolatig visszamenőleg (látványosan, hiszen saját maga is itt kezdi már a története leírását), az ő haláluk, a férjével való kapcsolat válásig vezető íve, a család átrendeződésének veszteségei, az új párkapcsolata... Nagyon nem mindegy, hogyan értelmezi, címkézi az egyes élettörténeti eseményeit, milyen jelentést tulajdonít egy-egy kapcsolati történésnek, milyen saját érzéseket idéz fel ezek kapcsán, és mit feltételez arról, hogy mások mit éltek meg ezekben a helyzetekben.

Azt írja például, hogy "megtörtént a baj". Attól függ, honnan nézzük! Hiszen ez valóban olyan boldogságot hozott az életébe, amilyet előtte nem élt meg! És valóban: nem a gyermekeit hagyta el, hanem a párkapcsolatából lépett ki. De mintha saját magának se hinné el, amiket mond, amikkel mentegetőzni próbál... Mint ahogy most sem biztos, hogy az a helyes út, ha "széthasítva" a dolgokat, párját a sutba dobja, hátha így a gyerekeit könnyebben visszaédesgeti. Talán nem a megfelelő módszerekkel érzékelteti, de a párjának igaza lehet: ettől még nem fog rendbe jönni a kapcsolata a gyerekeivel. (Sőt, még bűntudatot is kelthet bennük, ha Ön ezt a fölösleges áldozatot meghozza értük). 

Inkább azzal lenne érdemes szembenéznie (szakértő, megbízható segítőtárs támogatásával), hogy mi az, ami tényleg elveszett, amit el kell gyászolni; kinek, miért és hogyan tud megbocsátani; melyik kapcsolata értékes és megbízható; és melyikért mit, és hogyan tud hatékonyan megtenni.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta