Jelenlegi hely

Félek, hogy megbántom Anyukámat, ha különköltözöm

Kedves Sarolta! 23 éves lány vagyok. Nem is tudom, hol kezdjem... A jelenlegi kapcsolatom 1 éve tart, úgy gondoltuk, hogy összeköltözünk. Ez mind szép és jó, a problémám a következő: édesanyámmal mindig is nagyon jó és szoros volt a kapcsolatunk. Egyke gyerek vagyok. Ő szívbeteg, 3 szívinfarktusa volt és egy ércsere-műtéte, asztmás, cukorbeteg stb... Tehát rengeteg egészségügyi problémája van sajnos. Nagyon félek, hiszen még egy infarktus és elveszítem őt - az orvosok is
megmondták, és ez sajnos bekövetkezhet bármelyik pillanatban. A jelenlegi barátomat nem nagyon kedveli, mert van már egy gyereke az előző kapcsolatából. Tehát attól félek, hogy ezzel én megbántom őt, hogy külön életet szeretnék élni. És lelkiismeret-furdalásom is van/lesz amiért "otthagyom" őt. Pedig városon belül leszek, ugyanúgy tudunk napi szintrn találkozni is akár, de valamiért mégis iszonyatosan bánt ez a dolog. A páromat nagyon szeretem, tudom, hogy ő az én boldogságom. De az anyukám akkor is a mélypontom! Kérem szépen, hogy segítsen nekem a tanácsával vagy a véleményével.

Kedves 23 éves lány!

Gratulálok ehhez a szép döntéshez, nagy öröm, ha ehhez hasonló megszületik, megérlelődik egy pár tagjai között! És életkorához mérten éppen időszerű is. Az viszont rendkívül szívbemarkoló, ahogy ennek a nagyszerű és természetes lépésnek a lehetséges következményeit rémképként lefesti... nem tudok mást tenni, hát képviselek egy objektív álláspontot. Remélem, kihallja majd belőle az empátiámat minden fél irányában, és nem szívtelennek értékeli majd (ami attól tartok, megakadályozná abban, hogy elérjenek Önhöz a szavaim).

Az édesanyja részéről szerepével, kettejük kapcsolatával, és az Ön érzékenységével való súlyos visszaélés volna, ha megbántódna, hogy Ön "otthagyja őt", és ezért bármilyen formában "büntetné". Az ő igazi, egyedül érvényes célja és érdeke anyaként az lenne, hogy boldog, önálló felnőtt nővé láthassa cseperedni a gyermekét! Persze emellett azt is érdemes számításba venni, hogy joggal kíván valamilyen mértékben támaszkodni érzelmileg és egyéb támogatás reményében is felnőtt lányára. De itt a kulcsszó a mérték! Valószínűleg nem könnyíti meg a helyzetet, ha más támasza nemigen van. (Édesapjáról, más rokonról nem ejt szót a levelében).

Mindezt egybevetve tehát az a munka vár Önre, hogy leszámoljon félelmeivel, lelkiismeret-furdalásával - ezzel valójában édesanyját is segítve abban, hogy tisztábban lássa a helyzetet, és könnyebben megtalálhassa benne a saját helyét! Hiszen az Ön túlzott bűntudata tulajdonképpen őt is benne tartja ebben a játszmában... Szóval: ha Ön őszintén képes abban hinni, azt képviselni, hogy az Ön boldogsága, önállósodása jelenti édesanyja sikerét és elégedettségét - és hogy ő is képes és alkalmas arra, hogy Önt elengedje (!), ez sokat fog segíteni. Ekkor lesz képes felnőtt szerepből újra szeretetteli módon kapcsolódni őhozzá - aki egy másik önálló felnőtt ember... Fontos lépés lehet efelé, ha egyszerűen, nyíltan elmondja neki: hogy ő fontos Önnek, de nem attól maradnak közel, ha együtt is élnek. Illetve, hogy Önnek fontos az ő támogatása a saját döntései felvállalásában, önálló élete kialakításában, stb.

Kívánok sok örömet a napi szintű találkozásokban az édesanyjával (vagy ahogy majd az igényei és lehetőségei diktálják), sok boldogságot a párjával való kapcsolatban!

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta

Problémakör: 

Simon Sarolta

Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.