Jelenlegi hely

Csak "poénosan" beszélek a bajaimról

16 éves lány vagyok. Az idei tanév kezdete óta megint viszatértek azok a gondolatok, amelyek a tavalyi és az azelőtti 2 évben gyötörtek. Habár most boldognak érzem magam, mégis gyakran érzem azt, hogy nem érdemlem meg, hogy abban az iskolában tanuljak. Hisz fejlesztőre járok diszgráfia miatt. Emiatt gyengébnek is látom magam a többieknél. Dolgozatoknál többletidőt kapok, amit sose kérek, mert félek, hogy az osztálytársaim gyengébbnek néznének miatta. Vannak napok, amikor nem vagyok a legjobb passzban,  például fáradtabb vagyok, és ezért nem megy egy feladat. Van egy tanárom, akinél ha elrontok valamit, elkezd "megalázni" az osztály előtt, hogy ez egy tök egyszerű anyag, már tudni kéne. Ilyenkor nagyon rossz érzés jön rám. És amint a tanár befejezi a mondandóját és elfordul, azon kapom magam, hogy a kezemet szorítom és azok a gondolatok mennek át a fejemen, hogy: sosem leszek elég jó, nem is kellene itt lennem. Nagyon érzékenynek látom magam a kritikákkal szemben, és van egy másik tanárom, akitől úgymond "félek". Amikor tudom, hogy vele lesz órám, már akkor hideg lesz a tenyerem és elkezd izzadni. Ez a "félelem" valószínű hogy a tavaly első félévben történtekből ered, amikor félévi jegyosztásnál kettest kaptam, azt is csak azért, mert a beadandóimat jól megcsináltam. Ekkor a tanár felállt és elkezdett üvöltözni velem, hogy: hogy kerültem ebbe az iskolába, én a te helyedben elmennék, meg foglak buktani stb.... miközben ezeket mondta, a sirás határán voltam, és ekkor kezdtem el szorítani először a kezem, és kezdtek el ezek a gondolatok egyre jobban erősödni. Mostanra már mindennapos, hogy napi 3-4-szer eszembe jutnak ezek különböző tanórákon, ami miatt nem tudok odafigyelni.

Mérhetetlenül utálom magam, és képtelen vagyok bármi jót elfogadni. Van egy testvérem, akivel gyakran összeveszek, de nagyon szeretem. Sok veszekedésnél hozzámvágja, hogy nem fogom elvégezni a gimit és hasonlók. Ezeket utána egyáltalán nem tudom kiverni a fejemből, és mivel okosabb, így azt érzem, igaza van. Vannak barátaim, habár nem merek előttük rendesen megnyílni és csak poénosan beszélek a bajaimról, mert nem akarom sajnáltatni magam, mert félek, azzal elüldözném őket. Elég hamar felkapom a vizet különféle dolgokon, pl. ha nem sikerül valami, vagy nem jól csinálok valamit, például nemrég volt egy házi feladat, ami egy video elküldése volt. Én megcsináltam a videót, de kiderült, hogy nem küldte el, ekkor nagyon megijedtem és bepánikoltam, hogy egyest fogok kapni az első házira, a tanár szemében el leszek ítélve, meg fogok bukni stb... a végén persze nem lett belőle semmi baj. Vágyom a szeretetre, de ellököm magamtól, mert úgy érzem, ezt se érdemlem meg. Nem merek pszichológushoz fordulni, mert tudom, hogy nem segítene. És mert lehet, nincs is semmi bajom az égvilágon, csak én reagálom túl. A szüleimnek nem merek semmit sem mondani, mert félek, megijednének vagy csak hülyének néznének. Nem tudom, mit kellene tennem, és hogy ez egyáltalán normális-e?

Kedves Kérdező!

Annak a dilemmája érződik ki a kérdésből, hogy vajon normális-e, vajon van-e valami baj magával? Mivel az önmagunkról alkotott képünk alapja az, ahogyan a szüleink, családunk, a kortársak, tanárok, körülöttünk levő fontos emberek látnak, így az ő nem normális reakciójuk nem normális értékeket, érzéseket épít. Önbizalom, önelfogadás területén sok bántást kapott, sok sérülés nehezíti, így érthető, hogy önmagáról alkotott képe negatív, hiányos, sérült, amihez szorongás, félelem, elégedetlenség, bizonytalanság, céltalanság érzése társul. De ennek nem kell így lennie. Még ha nem is mindenkivel osztja meg, érdemes 1-2 embert találni, akik tudnak erről a nehézségről, és segíthetnek felépíteni egy pozitívabb képet. Mivel a pszichológusok sem feltétlenül bolond, beteg vagy nagy zavarral küzdő emberekkel foglalkoznak, nyugodtan kérhet szakmai segítséget is, hogy olyan tükröt kapjon, amelyben pontosabban, élesebben látja magát, és így képes legyen elhalkítani, majd elhallgattatni ezeket a belső hangokat az identitás és az önbizalom épülése, no meg a jóllét érdekében. Az első lépés már megtörtént, hisz egy pszichológust kérdezett, de a cél érdekében érdemes tovább lépkedni, hogy képes legyen értékesnek látni önmagát, és megismerje az erősségeit, higgyen önmagában, és örömöt, megelégedettséget éljen át. Mert ezek a hangok láncok, amelyek afelé viszik, hogy nehezebb észrevenni, ha valami nem a negatív kép mentén valósul meg, ha ügyesen, sikeresen lép. Odafigyelve, tudatosan viszont le lehet küzdeni ezeket a negatív, hamis gondolatokat.

Üdvözlettel

Standovár Sára

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.