Jelenlegi hely

Csak hagyjam elsétálni?

Az én történetem rettenetesen egyszerű, de mégis annál fájdalmasabb. Véget ért egy 5 éves párkapcsolatom, anyagi szűkösség miatt visszakényszerültem a szülői házba, szóval ez minden oldalról megrázó időszak. A párommal sokat
veszekedtünk, mindketten nagyon erős jellemmel rendelkezünk, minden tulajdonságunk ugyanaz, de ezek a rossz tulajdonságok nem férnek meg egymás mellett, makacsság, önzőség és önfejűség. Rengeteg mindenen keresztülmentünk már együtt, 7 éve van az életemben, ott voltunk egymásnak minden rossz és jó pillanatban. Viszont a sok felesleges apró zsörtölődős vita meghozta magával azt, amire nem számítottam, a párom kiállt és azt mondta, hogy már nem érzi
ugyanazt, amit régen, és inkább most mondja ki, mint mikor gyerekeink lesznek. (Ugyanis már ez is szóba került.) Azt mondta, hogy neki is nagyon nehéz elengednie engem, és mennyivel könnyebb lenne, ha történt volna még valami más is, de a veszekedésen kívül nagyon jól megvoltunk, és ez csak a jellemünkből fakadt, ezt mindketten nagyon jól tudtuk, többször téma volt már. Teljes mértékben megértem az álláspontját, nyilván nincs értelme úgy benne lenni egy kapcsolatban, ha már nem érzi ugyanazt az egyik fél, viszont már annyiszor történt ez, és ő annyiszor mondta ki, hogy ennyi, és utána visszajött, hogy hiányzom. De szerintem ez most más, most komolyan gondolja. Én úgy érzem, az igazit vesztettem most el, nem az első párkapcsolat egyik oldalról sem, viszont az első, ami ennyire mély és őszinte. Tudom, hogy el kell fogadnom a döntését, de szerintem lehetne máshogy is. Mi van, ha igazam van, és tényleg ő az igazi? En meg csak hagyjam elsétálni? Mi lesz, ha senki nem fogja tudni felkelteni ezután az érdeklődésemet?

Kedves Luca!

Az "igaziság" nem a partner belső tulajdonsága. Igazivá válni egyrészt első körben saját magunknak érdemes: ha én magam olyan tudok lenni, amire vágyom egy kapcsolatban, vagy a páromtól, azzal máris megtettem a legfontosabb lépést az "igazi" megtalálásához (a témában jó szívvel ajánlom Pál Feri vonatkozó előadásait).

Másrészt: igazi lehet a kapcsolat maga. Ehhez pedig az kell, hogy a résztvevők felismerjék saját érzéseiket, vágyaikat, céljaikat - és elfogadják, támogatni tudják legalább részben a másikét is. Hadd legyek cinikus (a jó cél érdekében): ha a párja ugyanazt kívánja érezni végig egy kapcsolatban, akkor rendezkedjen be egymást követően sok-sok, max. 2 éves kapcsolatra... az ugyanis nem minősít negatívan egy párkapcsolatot, hogy már nem ugyanúgy éezünk, mint az első hónapokban! A párkapcsolat olyan, mint egy élőlény: saját élete van, fejlődik - így elkerülhetetlenül változik is. Ez a folyamat pedig nem ítélhető meg pusztán a jó-rossz dimenzió mentén.

Ugyanerről másképpen: vajon mit jelent valójában az, hogy "nem érzem már ugyanazt"...?! ...és mit jelent az, hogy "hiányoztál"...? Ennyi együtt töltött idő után már elkerülhetetlen a döntés: elköteleződünk-e a másik mellett, vállalva az ezzel járó változásokat, vagy sem. Mi fontosabb: a másikkal való kapcsolat, vagy pl. az énünk korlátozásától való szorongás...? A párja szerintem ez elől az elköteleződés elől futamodott meg.

Ha ezt a kapcsolatot tényleg igazivá szeretnék változtatni, nem úszhatják meg a  szembesülést a fentiekhez hasonló nagy kérdésekkel, ahelyett, hogy csak eltussolnák a közös erőfeszítést pl. azzal, hogy "mindketten erős jellemek vagyunk"...

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta

 

Problémakör: 

Benczné Simon Sarolta

Gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

Kérdezek a szakértőtől

Nevet vagy nicknevet adjon meg. Amennyiben engedélyezi, meg fog jelenni a weboldalon.
A weboldalon nem jelenik meg, közvetlenül erre a címre fog választ kapni a kérdésére.
Itt tegye fel a kérdését!
Ezzel tudomásul veszi, hogy kérdése és az arra adott válasz szerkesztett formában megjelenik a weboldalunkon, illetve megjelenhet Mindennapi Pszichológia magazinban is.