Jelenlegi hely

önbizalomhiány és önértékelési problémák

Össze vagyok omolva lelkileg

Az a problémám, hogy igen sikertelen az életem, amióta a "felnőtt életben" kényszerülök létezni. 3 éve hunyt el a számomra legkedvesebb ember, aki felnevelt. Azóta vagyok magamra utalva mind pénzügyileg, mind a háztartásban, mind pedig lelkileg... Mára teljesen össze vagyok omolva lelkileg, az idegbetegség határán állok (vagy már nemcsak a határán...), nagyon utálom az embereket. Úgy érzem, nincs talaj a talpam alatt. Fogalmam sincs, mit csináljak most, mit csináljak holnap... Közepesen súlyos beilleszkedési gondjaim vannak kiskori traumák és valószínűleg mentális betegségek miatt.

Aggaszt, hogy még nem volt párkapcsolatom

19 éves leszek pár hét múlva és egyre jobban aggaszt, hogy még nem volt párkapcsolatom. Leginkább szerintem az lehet az oka hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki is vonzónak találna.
Másrészt félek egy párkapcsolattól, és megijedek, amikor bárki közeledne felém. A testemmel sem vagyok megelégedve, mert kerekebb vagyok a nádszálkarcsú lányoknál és mindig összehasonlítom magam velük. Mit gondol, mit kellene tennem?

Mintha egy hatalmas üresség lenne bennem

Úgy érzem teljesen összezavarodtam. Lehet, hogy némi hangulatingadozás is társul hozzá, de nem tudom pontosan, minek lehet ezt nevezni. Próbálom rövidre fogni. Körülbelül fél éve kezdődött az egész. Egyik napról a másikra azt vettem észre magamon, hogy teljesen elment a kedvem mindentől és motiválatlan vagyok. Hanyagoltam a tanulást, hanyagoltam a családom, a barátaim, a háziállataim, a hobbijaim, stb, valamint bármire kell gondolnom, csak a negatív jön elő belőlem. Olyan, mintha egy hatalmas üresség lenne bennem, a fejemben talán.

Hogy várjam el, hogy szeressenek, ha még én sem szeretem saját magam?

18 éves lány vagyok, hangulatingadozással és önutálattal küszködöm. Túlságosan ragaszkodó típus vagyok még a barátaim felé is. 12 éves koromban váltak el a szüleim, ennek az oka pedig apám többszörös félrelépése volt. Én ekkor éreztem úgy, hogy a gyermekkorom véget ért, ettől a ponttól kezdve már nem ugyanúgy néztem/nézek a szüleimre. Csalódtam a szerelemben és a mai napig nem érzem úgy, hogy képes lennék egy párkapcsolatra.

Legszívesebben elmenekülnék a felnőtté válás elől

Másfél éven keresztül jártam egy szakemberhez, de túlságosan ragaszkodtam hozzá. Az alapvető célkitűzés az volt, hogy jobban érezzem magam, mert elég sírós voltam akkoriban. Azonban nem éreztem nála, hogy az önismeretem fejlődne, nem tudott újat mondani, nem tudtam mély érzéseimről beszélni, csak a lényéhez fűztek erős érzelmek és többször próbàltuk lezárni a kapcsolatot, sikertelenül. Miután ő nem tudott többet tenni értem, másik szakemberhez kerültem fél éve, azonban úgy érzem, ő sem segít.

Jelentéktelennek, szerethetetlennek érzem magam

22 éves lány vagyok, sajnos tizenéves korom óta küzdök depresszióval, önértékelési problémákkal és öngyilkos gondolatokkal. A történetem egészen kicsi koromban kezdődött, a szüleim ugyanis nagyon fiatalok voltak, amikor születtem, és mind a ketten nyiltan vállalták mindenki előtt, hogy igazság szerint nem is akartak engem. Többször a fejemhez vágták, hogy elrontottam az egész fiatalságukat. Apám nagyon agresszív volt, mellette alkoholfüggő, Anyám a verések miatt többször került kórházba, de végül sikerült megszöknünk tőle.

Sosem tudtam kiállni magamért

Kiskoromban mindig vidám voltam, nem telt el úgy nap, hogy ne csaltam volna a környezetemben élő emberek arcára mosolyt. A problémák a középiskolában kezdődtek, amikor az akkori nagy szerelmem, aki egyben az osztálytársam is volt, szakított velem és összejött egy másik osztálytársammal, borzasztó volt látni őket együtt, ahogy nevetnek, összebújnak stb. Kezdtem úgy érezni, hogy eltörpülök a többi ember melett, sokszor kihasználtak és nem értékelték a segítségemet, volt, hogy a saját barátaim fordultak ellenem olyan dolgok miatt, ha pl.

Elveszettnek, üresnek és semmit érőnek érzem magam

Mióta édesapám anyukája, a mamám meghalt három évvel ezelőtt, teljesen felborult a lelki életem. Soha nem tartottam magam mentálisan egészségesnek, mindig voltak hullámvölgyek az életemben, amiket főleg a pubertáskornak és a társadalomba való beilleszkedésem hiányának tudtam be. Ezek a szociális fóbiák és "szerencsétlenkedések" nem igazán zavarnak, megtanultam velük élni, ha nem is kényelmesen.

Limpár Imre

Credo

Mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint, amit addig tettünk, pont ezért lehetséges a változás. A sorsunkat sokkal inkább mi határozzuk meg, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását.

Szakmafilozófia

Eredmény- és célorientált szemléleti keretben, mellébeszélés nélkül, elsősorban jövőfókusszal a megoldásokra, a konkrét ’hogyan?’-okra koncentrálva.

 

 

 

Kiközösítenek, megaláznak, pletykálnak rólam

Velem van a baj, vagy rossz környezetben vagyok és emiatt érzem magam hülyén? Az a helyzet, hogy nincsenek barátaim közel négy éve, kiközösítenek, megaláznak, pletykálnak rólam. Sokszor rámtör a sírás és már elegem van, hogy egész életembe nem volt egy normális barátom se. Mindenhol kiutálnak, vannak céljaim (a céljaimat is krítizálták), az egész falu rajtam pletykál, hamis vádakat állítanak rólam, ami persze nem is igaz és semmi valóságalapja nincsen. Egyszóval kiutálnak a suliból és a faluból. Nem adtam rá okot, hogy így bánjanak velem!

Minden közösségben mobbing áldozata vagyok

Az lenne a problémám, hogy minden közösségben mobbing áldozata vagyok. Óvodás koromban piszkáltak először a társaim, és utána folyamatosan minden közösségben rámszálltak az emberek. Leggyakrabban csúfoltak, kiröhögtek, piszkáltak a beszédsílusom miatt, kibeszéltek. Más társaságban megvertek, megaláztak, megdobáltak. A középiskola volt a legrosszabb, ott akkor is piszkáltak, ha a tanár felszólitott vagy hivott felelni, inkább beírattam az egyest. Nem mondhatom, hogy nem voltak jó közösségi  élményeim, de ez a sok szekálás nagy hatással volt rám.

"Az önbecsülésem sehol"

Több kérdést is bebújtatnék egy kérdésbe. Az első: az igaz, hogy az életben ha valaki valamit el akar érni, ami értékes (pl. pénzt keresni kvalifikált munkával, vagy vállalkozóként, vagy egy egyetemet elvégezni) ahhoz mindig kellemetlen és kényelmetlen dolgokat kell véghezvinnie? Azt vettem észre, hogyha rosszul érzem magam, pl. amikor komfortzónámon kívülre akarok kerülni (pl. hozzászólni egy emberhez, akihez nem szívesen), akkor oda tudok figyelni pl. a tananyagra előttem. HA "jól vagyok", és komfortzónán belül vagyok, szinte semmire nem tudok emlékezni. Az a kérdésem, hogy ez így van-e?

Oldalak

Feliratkozás RSS - önbizalomhiány és önértékelési problémák csatornájára