A „szellemmé válás” és a „kispadra ültetés” olyan jelenségek, melyek – bár jóval kisebb mértékben – léteztek régen is, de az online lehetőségek hihetetlenül megnövelték előfordulásukat. Egy olyan nőnek azonban, aki magánéletében végre valami jóra vágyna, komoly érzelmi veszélyt jelenthet mindkettő.
Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...
Bizonyára sokan hallottak már hasonló kijelentéseket: „Nyerd meg, te vagy a jobb! Mutasd meg nekik!” vagy „Tanulni kell, mert nem viszed semmire!” Ártalmatlannak tűnő, hétköznapi mondatokról beszélünk, melyek mögött tulajdonképpen a buzdítás áll – de vajon miért érezhetjük szorongatónak ezeket? Talán azért, mert burkoltan – vagy akár nyíltan – a számunkra fontos emberek elvárásait közvetítik, és ezeknek nem mindig egyszerű megfelelni.
A kisgyermekek legfontosabb motivációja nem belülről jön, hanem kívülről: ők elsősorban nem maguknak, hanem a szüleiknek akarnak megfelelni.
A fejfájás világszerte elterjedt testi panasz – szinte mindannyian tapasztaljuk időnként, sokan azonban rendszeresen visszatérő változataival küzdenek.
A stressz fokozhatja a fejfájások gyakoriságát és intenzitását, illetve hozzájárulhat a fejfájás krónikussá válásához.
A szenvedélybetegségeket, különös tekintettel a szerhasználatra, sokáig akaratgyengeségként, sőt erkölcsi hiányosságként értelmezték.
A kultúra támogatja a pszichoaktív szerek (elsősorban az alkohol és a gyógyszerek) fogyasztását, de elítéli a függőségek megjelenését. Vagyis meglehetősen álszent módon viszonyul a szerhasználathoz.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „a mai felvilágosult világban” a racionalitás uralkodik, és a természeti törvényekkel nem magyarázható, vagy azoknak egyenesen ellentmondó jelenségekben, a csodákban való hit már csak a gyerekeknek való. Ha azonban egy kicsit belegondolunk, rögtön rájövünk, hogy erről szó sincs. Sőt: nem vagyunk egy kicsit túl hiszékenyek?
Nem idegen tőlünk, hogy elhiggyünk megmagyarázhatatlan – sokszor képtelennek tűnő – dolgokat, és az, hogy ezt a világ tiszteletre méltó hagyománynak vagy sületlenségnek minősíti-e, csakis a kulturális megítéléstől függ.
A párkapcsolat egy borderline személyiségzavarban szenvedő emberrel leginkább valamiféle tojáshéjtáncként írható le. Partnerének ugyanis olyan feszültségekre és kapcsolati történésekre kell felkészülnie, amelyek nem kevés szenvedést okozhatnak.
Kétségbeesésében kiállhatatlanná válik, „eltolja magától” a másikat, miközben létfontosságú számára, hogy tartozzék valakihez...
A mai kor embere irtózik a kellemetlenségektől, és – távoli őseivel ellentétben – a mindennapi életben nem is kell veszélyeket vállalnia. S mivel nem tud megküzdeni semmiért, az igazi öröm lehetőségét is elveszítette, írja Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében.
Az emberi életet régebben jellemző „nagyszabású hullámhegyekből és -völgyekből alig észlelhető fodrozódás” lett. Nos, lehet, hogy Lorenz meglátása alapjában helyes, de azért nyilvánvaló, hogy rengetegen vannak, akik nem elégszenek meg a „fodrozódással”, és önként – ráadásul úgy tűnik, teljesen értelmetlenül – rendkívül kockázatos cselekvésekre vállalkoznak. Vajon miért teszik?
Túlságosan is hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az életünket külső tényezők határozzák meg. Elfogadjuk, hogy a lehetőségeink korlátozottak és csak akkor tudjuk növelni a szabadságunkat, ha például több pénzt keresünk.
Dönteni nem kínos feladat, hanem a szabadság és az önazonosság élménye.
„A párom szerint túlságosan kötődöm hozzá, azt mondja, ne akarjak ilyen sokat vele lenni, beszélgetni, ahogy ő mondja, rajta lógni. Nekem viszont kevés, amennyit ő szeretne velem lenni... Lehetséges, hogy társfüggő vagyok?”
A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében saját igényeit, kívánságait általában alárendeli a másikénak.
Karácsony és húsvét a legnagyobb közösségi étkezések ünnepe – nem véletlen, hogy épp a téli időszakra esnek... Az ember a legutóbbi időkig rettegett az éhenhalástól, ezért elődünk a tél közepén, a roskadozó karácsonyi asztalnál „ette el” az éhhalál félelmét.
Amikor ugyanis eszik, ő győzi le a világot, ellenkező esetben a világ győzi le őt. És ez hatalmas különbség. A karácsonyi nagyevés a természetnek mutat fricskát.
