Mi újság? Semmi. Hogy vagy? Jól. - Kérdések, amelyeket nap mint nap felteszünk társunknak, barátainknak, szüleinknek, gyermekeinknek. És egyszavas válaszok, amelyek alapján szinte mindig be tudjuk azonosítani, van-e valami újság vagy tényleg nincs semmi – és hogy valóban jól van-e a másik vagy egyáltalán nincs.
Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?
Azt mondom-e, amit igaznak hiszek? Azt teszem-e, amit helyesnek tartok? Látszólag értelmetlen kérdések, hiszen tudatos lényként gondolunk önmagunkra és úgy véljük, tudjuk, mi a helyes, mi az igaz – és e tudás alapján működünk.
A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni. Sőt, képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy így volt helyes. Az a legkülönösebb, hogy ilyenkor nem másnak hazudunk, hanem önmagunknak. Az önbecsapás jelensége sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk...
Azt mondom, amit gondolok?
A szemrehányások, a másikról és a másiknak szóló panaszok, a partner kritizálása, bántása gyakori jelenség a párkapcsolatokban. A kritika, a negatív minősítés szomorúságot, fájdalmat okoz, és ezáltal távolságot teremt a két fél között (és esetleg más családtagra is negatívan hat).
A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás, sérelem, rossz érzés van benne
Biztosan ismerünk olyan embert (vagy akár mi magunk vagyunk ilyenek), aki hihetetlenül érzékeny bizonyos hangokra, például amikor valaki hangosan rág, nyel vagy szuszog, és ezt hallván rendkívül feszült, ingerült lesz. Lehetséges, hogy a még kevésbé ismert jelenség, a mizofónia áll a háttérben.
Biztosan ismerünk olyan embert (vagy akár mi magunk vagyunk ilyenek), aki hihetetlenül érzékeny bizonyos hangokra, például amikor valaki hangosan rág, nyel vagy szuszog, és ezt hallván rendkívül feszült, ingerült lesz.
Gyermekeink életük első pillanatától fogva szüntelenül tanulnak, napról napra új információkra és képességekre szert téve. Gondoljunk csak bele, mi mindent kell elsajátítaniuk ahhoz, hogy kiigazodjanak ebben az ingerekkel zsúfolt világban, míg képessé nem válnak önálló módon érintkezni fizikai és szociális környezetükkel.
A babák egészen kicsi koruktól kezdve úgy tekintenek ránk, mint megbízható információforrásra, akiktől elsajátíthatják a számukra releváns kulturális tudást.
Semmelweis Ignác sebészdoktor-szülészmester hiába jött rá alig pár évvel diplomája megszerzése után, hogy az orvos bemosakodással elkerülheti a gyermekágyi halálozást okozó fertőzés átvitelét.
Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.
Bizonyára Önök is tapasztaltak magukban bizonyos félelmet, amikor azt látják, hogy a gyermek fegyverrel játszik, feketét rajzol, szereti a harcolós játékokat vagy meséket, a királylány helyett a banyával azonosul a mesében, vagy éppen a halálról kérdez.
Mindenki átél aggodalmakat gyermekével kapcsolatban, töpreng azon, hogy vajon mi és miért foglalkoztatja cseperedő gyermekét, miért járnak időnként mindenféle furcsaságok a fejében.Önmagában jó jelenség, ha valamit a gyermekek – direkt vagy kevésbé direkt módon - megmutatnak. A fantázia, a játék az egyik legjobb eszköz a gyermeket foglalkoztató érzések, konfliktusok önálló feldolgozásában és az élet dolgainak elrendezésében. Ha ez jól működik, már önmagában egyfajta érettségnek tartja a mai gyermekpszichológia.
Szinte minden párkapcsolatnak – időnként vagy tartósan, részben vagy egészben – része az öröm, a boldogság, a szeretet, a kedvesség, a tisztelet, a vágy és az intimitás, vagy éppenséggel a sérelem, a szomorúság, a csalódottság, a bánat, az agresszió és a frusztráció.
A legtöbb ember – egy bizonyos idő után – megérzi, ha valami nincs rendben a párkapcsolatában, még akkor is, ha nem tudja, hogy pontosan mi is a baj.
A családban, a közösségben folyamatos, kölcsönös egymásra hatásban és egymásrautaltságban élünk. Mindannyiunk élete befolyásolja a többiekét – és mindannyiunknak van véleménye, leginkább a többiekről.
Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk. Általában jól látjuk mások hibáit, tévedéseit, a magunkéit pedig alig-alig vesszük észre. A jól működő családok megtanítják a családtagokat, hogy észrevegyék saját hozzájárulásukat a helyzetek létrehozásához – személyes útmutatás, nem pedig ismételt példabeszédek révén.
Mivel a nevelési feladatokat továbbra is jellemzően az anyák látják el, ők találkoznak leghamarabb a problémákkal.
Az apák közül sokan „átálltak a másik oldalra”: gyerekeikkel való kapcsolatuk a szereteten alapul.
