Számos izgalmas vizsgálat próbálta feltárni azt, hogy az orvos–beteg kapcsolatban milyen szerepe van a gyógyító nemének. Vajon az orvosi kommunikáció „gender-semleges”, és a különbségek inkább a kommunikációs stílusban (beteg- vagy betegségközpontú) keresendőek?
Ha a gyógyító megfelelően rá tud hangolódni betege problémáira, érzéseire, megérti annak nézőpontját, pontosabb diagnózishoz juthat és eredményesebb lesz a terápia.
A félelmekkel, szorongásokkal nem az a probléma, hogy vannak, hanem az, hogy az egyén szempontjából megterhelő mértékük korlátozhatja a személyiség fejlődési lehetőségeit, mindennapi életét – és pszichés tünetet okozhat.
A félelmeknek, szorongásoknak fontos lélektani jelentősége van: jelzések hogy valami olyasmi zajlik a külvilágban vagy a személyiségen belül, amire érdemes felfigyelni.
Sándor legkifejezőbben a testével beszél. Ha kislányáról kérdezem, még a tartása is megváltozik: lassan előrehajol, széles vállait szelíden leengedi, és a tenyerére néz. „Alig mertem megfogni a kis rózsaszín csomagot, amit a szülésznő felém nyújtott.” Gratulálok, apuka, lánya született! – visszhangzik benne még ma is a mondat.
„Apám hamar ütött, féltem tőle... Én olyan apuka akarok lenni, akitől nem félnek a gyerekei."
„Én azt szoktam mondani a betegeknek, hogy a betegtájékoztatót inkább el se olvassák, mert csak megijednek tőle” – egy orvosi kommunikációs tréningen egy belgyógyász fogalmazta meg ezt a véleményt, s a legtöbb orvos egyet is értett vele.
A betegek gyakran azért nem szedik a gyógyszereiket, mert tartanak a következményektől.
Vélhetően mi magunk is éreztünk már cselekvőképességünket akadályozó, kisebbrendűséggel, tehetetlenséggel, félénkséggel s az elrejtőzés vágyával együtt járó állapotot – vagyis mélyen szégyenkeztünk.
A szégyen kialakulásához nem szükséges az, hogy az egyén bármi rosszat cselekedjen. Maga a szégyenélmény egy titok vagy egy vélt hiányosság hatására is kialakulhat.
Szinte bárkit kérdezünk, mindenkinek van egy története arról, hogy amikor ő maga vagy hozzátartozója beteg volt, nem megfelelő stílusban bántak vele, nem tájékoztatták kellően – vagy épp minden rendben volt, de személytelennek érezte a kezelőszemélyzet viselkedését.
Ha a beteg bízik a szakemberben, nagy valószínűséggel bízni fog a gyógyulásban is.
A történetek – más szóval narratíva – átszövik mindennapi életünk eseményeit. A „Képzeld, mi történt…” kezdetű mondatok behálózzák a másokkal folytatott társas interakciót: a család apraja és nagyja történeteket szeretne mesélni a vacsoraasztalnál a nap eseményeiről, baráti társaságban sztorizunk legutóbbi kalandjainkról, kedves emlékeinkről, életünk sorsfordító eseményeiről.
Ahogy az eseményeket felfűzzük a történet láthatatlan fonalára, azzal belső, privát élményeink minőségét és aktuális lelkiállapotunkat is kifejezzük.
Egyes esetekben, elsősorban súlyos traumák átélése után az alvás érzelemszabályozó funkciója zavart szenved, és az emlékek – megőrizve eredeti érzelmi intenzitásukat – a tudatban tovább kísértenek. A nyomasztó emlék az ébrenlét vagy az alvás során néha olyan kényszerítő erővel képes betörni a tudatba, hogy a személy valósággal újraéli a rettenetes élményt, legyen az baleset, háború vagy fizikai erőszak. A nappali, villanófény-emlékeknek nevezett kellemetlen időutazások idővel enyhülhetnek, ha a személyek képesek azokat különböző kognitív technikákkal valamelyest kordában tartani, de az éjszaka megjelenő rémálmok akár hosszú évekig is elhúzódhatnak. A traumatikus élményt felelevenítő, visszatérő rémálmok formai sajátosságaikban is jelentősen eltérnek a szokásos álmoktól. Míg az „egészséges álmok” többnyire tartalmaznak bizarr, olykor szürrealisztikus elemeket, és a valóságban megtörtént élményeknek inkább csak töredékeit, egyes elemeit lehet felfedezni az álom szövevényes szerkezetében, a traumatikus rémálmok a valódi élményt realisztikusan, olykor szinte pontosan ugyanúgy jelenítik meg, ahogyan az megtörtént. Ezekben az esetekben az érzelmi emlék felidézését vélhetően továbbra is az amygdala működése határozza meg, és az emlék képtelen átalakulni, átszerveződni és levedleni az élmény eredeti intenzitását.
Aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek.
Az interneten számos show-hipnotizőr, sejtszintű tisztánlátó és guru hirdeti szolgáltatásait. Sokszor még a képzett szakembernek is nehéz elkülöníteni egymástól a búzát és az ocsút: a tudomány talaján álló, szakmai etikai szabályoknak megfelelően dolgozó hipnoterapeutákat és a hangzatos nevű magánegyetemeken képződött kontárokat. Mi tagadás, ebben a helyzetben nekünk, hipnózissal dolgozó pszichológusoknak és orvosoknak is van felelősségünk. Nem lépünk fel olyan meggyőzően, mint a kóklerek. Ezért is él még mindig annyi tévhit a hipnózissal kapcsolatban. Szeretnék valamit lefaragni a tartozásból, ezért összegyűjtöttem néhányat a legnépszerűbb – de hamis – hipnózis-reprezentációk közül, és bemutatom a cáfolatukat. A hipnózis nem (feltétlenül) szemfényvesztés.
Tévhit: A hipnotizőr szúrós szemű varázsló, aki zsebórával kábítja el az áldozatait.
Akinek magas a társas éntudatossága, tehát hajlamos magát szociális tárgyként tekinteni – azaz úgy látni önmagát, ahogyan mások látják –, az rendszerint hevesen reagál az olyan helyzetekre, amikor ki van téve mások képzelt vagy valós vizsgáló tekintetének.
Szinte mindenki átélte már, hogy félve lép be egy társaságba, összeszorul a gyomra, szeretne jó benyomást kelteni. Sok embernél azonban ez jóval erősebb rettegéssel jár. Mi is a szociális gátlás, honnan ered, és miért tudja annyi ember életét megkeseríteni?
A szereplés már kisgyerekkorban sem mindig könnyű, különösen akkor, ha a gyerekek úgy érzékelik, hogy a szüleik számára életbevágó, hogy megfeleljenek. Innen datálható – Hajduska Marianna szavaival – „a mások mit szólnak hozzá” szociálisan öröklött félelme...
