Jelenlegi hely

Terápia

Sok beszédnek miért nem sok az alja?

Szerző: 

A történetek – más szóval narratíva – átszövik mindennapi életünk eseményeit. A „Képzeld, mi történt…” kezdetű mondatok behálózzák a másokkal folytatott társas interakciót: a család apraja és nagyja történeteket szeretne mesélni a vacsoraasztalnál a nap eseményeiről, baráti társaságban sztorizunk legutóbbi kalandjainkról, kedves emlékeinkről, életünk sorsfordító eseményeiről.

Ahogy az eseményeket felfűzzük a történet láthatatlan fonalára, azzal belső, privát élményeink minőségét és aktuális lelkiállapotunkat is kifejezzük.

Terápia a takaró alatt: alvás, álmodás és az érzelmek szabályozása

Szerző: 

Egyes esetekben, elsősorban súlyos traumák átélése után az alvás érzelemszabályozó funkciója zavart szenved, és az emlékek – megőrizve eredeti érzelmi intenzitásukat – a tudatban tovább kísértenek. A nyomasztó emlék az ébrenlét vagy az alvás során néha olyan kényszerítő erővel képes betörni a tudatba, hogy a személy valósággal újraéli a rettenetes élményt, legyen az baleset, háború vagy fizikai erőszak. A nappali, villanófény-emlékeknek nevezett kellemetlen időutazások idővel enyhülhetnek, ha a személyek képesek azokat különböző kognitív technikákkal valamelyest kordában tartani, de az éjszaka megjelenő rémálmok akár hosszú évekig is elhúzódhatnak. A traumatikus élményt felelevenítő, visszatérő rémálmok formai sajátosságaikban is jelentősen eltérnek a szokásos álmoktól. Míg az „egészséges álmok” többnyire tartalmaznak bizarr, olykor szürrealisztikus elemeket, és a valóságban megtörtént élményeknek inkább csak töredékeit, egyes elemeit lehet felfedezni az álom szövevényes szerkezetében, a traumatikus rémálmok a valódi élményt realisztikusan, olykor szinte pontosan ugyanúgy jelenítik meg, ahogyan az megtörtént. Ezekben az esetekben az érzelmi emlék felidézését vélhetően továbbra is az amygdala működése határozza meg, és az emlék képtelen átalakulni, átszerveződni és levedleni az élmény eredeti intenzitását.

Aki nem álmodik, az éppen olyan, mint aki nem verejtékezik: a mérgező anyagok benn rekednek.

Csalás-e vagy ámítás?

A hipnózis nem bűvésztrükk, hanem tudományos bizonyítékokon alapuló gyógymód
Cikkek: 

Az interneten számos show-hipnotizőr, sejtszintű tisztánlátó és guru hirdeti szolgáltatásait. Sokszor még a képzett szakembernek is nehéz elkülöníteni egymástól a búzát és az ocsút: a tudomány talaján álló, szakmai etikai szabályoknak megfelelően dolgozó hipnoterapeutákat és a hangzatos nevű magánegyetemeken képződött kontárokat. Mi tagadás, ebben a helyzetben nekünk, hipnózissal dolgozó pszichológusoknak és orvosoknak is van felelősségünk. Nem lépünk fel olyan meggyőzően, mint a kóklerek. Ezért is él még mindig annyi tévhit a hipnózissal kapcsolatban. Szeretnék valamit lefaragni a tartozásból, ezért összegyűjtöttem néhányat a legnépszerűbb – de hamis – hipnózis-reprezentációk közül, és bemutatom a cáfolatukat. A hipnózis nem (feltétlenül) szemfényvesztés.

Tévhit: A hipnotizőr szúrós szemű varázsló, aki zsebórával kábítja el az áldozatait.

Szociális gátlás, szociális fóbia

 Akinek magas a társas éntudatossága, tehát hajlamos magát szociális tárgyként tekinteni – azaz úgy látni önmagát, ahogyan mások látják –, az rendszerint hevesen reagál az olyan helyzetekre, amikor ki van téve mások képzelt vagy valós vizsgáló tekintetének.

Szinte mindenki átélte már, hogy félve lép be egy társaságba, összeszorul a gyomra, szeretne jó benyomást kelteni. Sok embernél azonban ez jóval erősebb rettegéssel jár. Mi is a szociális gátlás, honnan ered, és miért tudja annyi ember életét megkeseríteni?

A szereplés már kisgyerekkorban sem mindig könnyű, különösen akkor, ha a gyerekek úgy érzékelik, hogy a szüleik számára életbevágó, hogy megfeleljenek. Innen datálható – Hajduska Marianna szavaival – „a mások mit szólnak hozzá” szociálisan öröklött félelme...

Harc a Besurranóval és a Kirobbanthatatlannal

Szerző: 

Kétségbeesett Anya hívja fel a Nevelési Tanácsadót. 4 és fél éves kisfia egészségéért aggódik, aki rendre visszatartja a székletét. A kisfiú nem hajlandó WC-re menni, de a pelenkás megoldás sem segít. A szülők 4-5 napig, néha akár egy hétig is várnak, de nem történik semmi. Ilyenkor aztán jön a kúp, a hashajtó szirup vagy akár a beöntés, aminek hatására hosszú hercehurca eredményeként, nagy fájdalmak közepette végre megszületik a Kaka. Egy pár nap béke, majd minden kezdődik elölről. Már voltak orvosi kivizsgáláson, gasztroenterológusnál és homeopatánál, figyelnek a kellően rostos étkezésre és a testmozgásra, de semmi nem segít, szervi okot pedig nem találtak. Arra kérem őket, hogy jöjjön együtt az egész család.

Hosszú hercehurca eredményeként, nagy fájdalmak közepette végre megszületik a Kaka. Pár nap béke, majd minden kezdődik elölről.

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel…

A zenével való gyógyítás hosszú évezredek óta felfedezhető az emberiség történelmében. A címben megidézett dalocska – mely bizonyára sok olvasónak élénken él emlékezetében – is azt a hagyományos orvosló tevékenységet mutatja be, melyet többek közt őseink gyógyítói, a sámánok és táltosok végeztek. Testi-lelki megbetegedések esetén ők voltak azok, akik dobokkal, énekkel és tánccal gyógyították törzsük tagjait.

Ha visszanyúlunk a történelemben, észrevehetjük, hogy nem volt olyan korszak, amiben ne használták volna a zenét gyógyításra. Találkozhatunk ezzel az egyiptomi Halottak könyvében, az indiai Ayurvédában, a nagy görög filozófusok és gondolkodók munkáiban (Platón Az állam című munkájában külön fejezetet szentel a zene pozitív hatásainak, Arisztotelésztől olvashatunk a zene katarzist keltő, és ez által gyógyító erejéről).

Utazás a billentyűm körül

Egy hazai „tanulmányút” margójára
Szerző: 

Szakmai delelőjén minden magára adó orvos megpróbál megszervezni magának egy olyan tanulmányutat, amelyik illik szakmai fejlődésébe. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen én is ezt tettem, de már jóval túl a szakmai fejlődésem zenitjén, ráadásul ez a „tanulmányút” kényszer hatására történt, és szakmai palettáját néhány nem várt esemény alaposan kiszélesítette. S ami igazán különlegessé tette a „továbbképzést”, az az, hogy most a „másik oldalról” tapasztalhattam meg a hazai egészségügyet, a beteg oldaláról élhettem át az egyszerű, mindennapi problémákat.

Ami igazán különlegessé tette a „továbbképzést”, az az, hogy most a „másik oldalról” tapasztalhattam meg a hazai egészségügyet, a beteg oldaláról élhettem át a problémákat.

Döglött sas a havon

Az álomfejtésről

A legtöbb pszichológus az álmodó saját, egyéni asszociációira kíváncsi, tehát megkérdezi őt az álomban szereplő történésekről, személyekről: Mit jelent ez Önnek? Mi vagy ki jut erről az emberről az eszébe? Mikor érzett hasonlót a való életben? Ezzel a módszerrel a páciens – a terapeuta segítségével – közelebb jut saját álmának megértéséhez, és bepillantást nyerhet saját tudattalanjának világába.

Mit jelent ez Önnek? Mi vagy ki jut erről az eszébe? Mikor érzett hasonlót? Pillantás a saját tudattalanunkba.

A látás elvesztése után – a feldolgozás útjai

Teljesen más vakon születni, mint elveszteni a látást. Ha valaki vakon születik vagy gyermekként vakul meg, akkor a vakság természetessé, magától értetődővé válik, viszont minél később történik, az adaptáció annál nehezebb feladat. Felnőttkorban a látás elvesztése olyan szeizmikus, elementárisan negatív esemény, amely szétveti azokat a kereteket, amelyek között mindaddig a világgal kommunikáltunk. A megváltozott körülmények az egyén számára új kereteket jelölnek ki, mind a világgal és másokkal való kommunikációja, mind saját testéhez és identitásához való viszonya tekintetében. A döntő kérdés, hogy ezek a keretek korlátok lesznek vagy egy olyan kihívásokkal teli lehetőség-tér, amelynek szabályait és határait feltárva, új képességekkel és viszonyulásmódokkal megtöltve azt újra élhetővé és otthonossá válik a világ.

A látásvesztés traumája egy egész életre szóló testi, pszichés, egzisztenciális - totális veszteség. Az egyén számára ugyanolyan gyászmunkát tesz szükségessé, mintha valakit elveszített volna. Ez a valaki látó énje volt. Trauma, stigmatizáció és identitás problémája szorosan összetartozik a vakság feldolgozásában. Énképünk nagyban függ a szociális normáktól és a környezetünk ránk adott reakcióitól, így a környezet sztereotípiái és szánalma csak tovább erősíti a kirekesztettség érzését.

Bizonytalanság… – A Tourette-szindrómáról

A családokban általában többféle reakció születik minden misztikus és megmagyarázhatatlan tünetegyüttesre: a legrosszabb esetben szándékos bosszantásnak tartják a gyermek részéről és büntetik érte, de előfordulhat az is, hogy évekig tabuként kezelik, nem beszélnek otthon róla, de az okát folyamatosan keresik.

„...vannak ezek a fura mozgások, néha hangadások, amiket nem tudok kontrollálni, és nem tudom azt sem, hogy miért csinálom.”

Oldalak

Feliratkozás Terápia csatornájára