A gyerekek tévézésével kapcsolatosan állandó dilemma, vajon mennyiben jár káros következményekkel a gyerekek viselkedésére, lelki egészségére az erőszakos, félelemkeltő tartalmak ábrázolása? Mindenáron meg kell-e óvnunk ettől a gyereket – vagy ha ez elkerülhetetlen, hogyan előzhetjük meg, hogyan tompíthatjuk a negatív hatásokat?

Egyre többen készítenek babák számára fejlesztést és korai, s egyben életre szóló okosodást hozó eszközöket, mégpedig úgy, hogy a kor üzenetét is „meghallva” az agykutatás eredményeire hivatkoznak. A baj csak az, hogy nem jól, sőt időnként károsan leegyszerűsítve. Nem véletlen tehát, hogy az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek fejlődésével foglalkozó szakmák képviselői ma már komolyan aggódnak emiatt. Mitől lett a világ ily fejlesztés-központú? Csupán attól, hogy gyermekeinknek, unokáinknak a legjobbat akarjuk?

Mottó: ”…az emberiség történetében most először, a gyerekek valami fontos felett gyakorolnak hatalmat. A szüleik legfeljebb a kisvasutat és a babavilágot irányították, a ma gyermekei azonban vezéregyéniségei egy digitális forradalomnak, ami átalakít minden társadalmi intézményt”[1]

Hogy megértsük, miért nem sikerül minden kisgyermeknek gyorsan és jól megtanulnia olvasni, jó, ha ismerjük azt is, mit tud erről a kérdésről a tudomány. A hagyományos magyarországi munkamegosztásban az olvasástanulás pedagógiai, az olvasási zavar – beleértve a diszlexiát is, – gyógypedagógiai téma. Másutt ez nem egészen így van, s ma már nálunk is erősödik a pszichológia és az idegtudomány szerepe, meg egy kicsit a kettőjük házasságából született kognitív idegtudományé is. Mi több, egy nagyon új terület, a pedagógiai idegtudomány is szót kér, amely azt vizsgálja, milyen az iskola, mindenekelőtt a tanítási és fejlesztési módszerek hatása a fejlődő agyra, van-e kölcsönhatás mindezek és a gyerekek gondolkodása, emlékezeti teljesítménye, tudása között.