Szinte bárkit kérdezünk, mindenkinek van egy története arról, hogy amikor ő maga vagy hozzátartozója beteg volt, nem megfelelő stílusban bántak vele, nem tájékoztatták kellően – vagy épp minden rendben volt, de személytelennek érezte a kezelőszemélyzet viselkedését. 

A pszichoszomatika kiindulópontja nem a pszichiátria és nem a pszichoterápia, hanem a szomatikus medicina, elsősorban a háziorvosi alapellátás. Ott dől el a betegségek és a betegek sorsa, mert ott határozódik meg a hozzáállás és a kezelés mikéntje. A kezdet kezdete az orvosi beszélgetés, az emberi odafordulás, melynek megvannak a világos szakmai minőségi irányelvei. Lényegében ugyanez a helyzet az összes egyéb szakorvosi és a kórházi ellátásban is. 

Ha megkérdezik tőlünk, hogy „Ki vagy Te?”, szinte biztos, hogy a szerepeinkre, tulajdonságainkra, hobbijainkra gondolunk, s ezek mentén definiáljuk magunkat. Gondoltak-e már arra, hogy „Én tulajdonképpen az vagyok, aki – minden szerepével, tulajdonságaival, reakcióival, viselkedéseivel együtt – ebben a valamennyire változó testben lakik”?

A test és lélek egysége a pszichológiai közgondolkodásban már csaknem százéves múltra tekint vissza. Bálint Mihály, a híres orvos és pszichoanalitikus ezt a gondolatot már az ötvenes években próbálta átültetni az orvosi gyakorlatba. Világhírűvé lett műve: Az orvos, a beteg és a betegség itthon is napvilágot látott 1961-ben, a gondolat, hogy test és lélek szétválaszthatatlan egységet alkot, a hazai orvoslástól mégis idegen még. Dr. Harrach Andor pszichiáter, pszichoterapeuta nemrégiben tért vissza Németországból, ahol sokáig pszichoszomatikus klinikát vezetett. Idehaza orvosoknak Bálint-csoportokat szervez, emellett pedig kollégáival együtt a pszichoszomatika magyarországi helyzetét feltáró kongresszusra készülődnek októberben.