Szinte bárkit kérdezünk, mindenkinek van egy története arról, hogy amikor ő maga vagy hozzátartozója beteg volt, nem megfelelő stílusban bántak vele, nem tájékoztatták kellően – vagy épp minden rendben volt, de személytelennek érezte a kezelőszemélyzet viselkedését.
Ha a beteg bízik a szakemberben, nagy valószínűséggel bízni fog a gyógyulásban is.
Ha az elveinkkel ellentétesen viselkedünk, nagy az esélye annak, hogy bűntudatot vagy szégyent, tehát valamilyen morális érzelmet élünk át.
Ha elveinkkel ellentétesen viselkedünk, nagy az esélye annak, hogy bűntudatot vagy szégyent élünk át.
A pszichoszomatika kiindulópontja nem a pszichiátria és nem a pszichoterápia, hanem a szomatikus medicina, elsősorban a háziorvosi alapellátás. Ott dől el a betegségek és a betegek sorsa, mert ott határozódik meg a hozzáállás és a kezelés mikéntje. A kezdet kezdete az orvosi beszélgetés, az emberi odafordulás, melynek megvannak a világos szakmai minőségi irányelvei. Lényegében ugyanez a helyzet az összes egyéb szakorvosi és a kórházi ellátásban is.
Az orvostudomány keveset törődik az orvosi beszélgetés és az orvos-beteg kapcsolat fontosságával.
Ön mit válaszolna erre a kérdésre: milyennek tartja az egészségi állapotát? Kiváló, jó, vagy éppen átlagos, esetleg gyenge?
Ön mit válaszolna erre a kérdésre: milyennek tartja az egészségi állapotát? Kiváló, jó, vagy éppen átlagos, esetleg gyenge?
Ha megkérdezik tőlünk, hogy „Ki vagy Te?”, szinte biztos, hogy a szerepeinkre, tulajdonságainkra, hobbijainkra gondolunk, s ezek mentén definiáljuk magunkat. Gondoltak-e már arra, hogy „Én tulajdonképpen az vagyok, aki – minden szerepével, tulajdonságaival, reakcióival, viselkedéseivel együtt – ebben a valamennyire változó testben lakik”?
Gondoltak-e már arra, hogy „Én tulajdonképpen az vagyok, aki – minden szerepével, tulajdonságaival, reakcióival, viselkedéseivel együtt – ebben a valamennyire változó testben lakik”?
A szomatizálók körében például gyakori, hogy eltúlozzák a stressz jelentőségét és fontosságát, s a lehető legrosszabb kimenetelt (pl. „ez tönkre fog engem tenni”) valószínűsítik. Ez a gondolkodásmód gyakran a testi tünetekre is jellemző (pl. „ez a fájdalom soha nem fog elmúlni”). Könnyen belátható, hogy az ilyesfajta katasztrofizálás csak fokozza a negatív érzéseket és nem enged teret a pozitív érzelmeknek.
A negatív érzelmek kifejezése segítheti, hogy azoknak ne legyen egészségkárosító hatása.
A test és lélek egysége a pszichológiai közgondolkodásban már csaknem százéves múltra tekint vissza. Bálint Mihály, a híres orvos és pszichoanalitikus ezt a gondolatot már az ötvenes években próbálta átültetni az orvosi gyakorlatba. Világhírűvé lett műve: Az orvos, a beteg és a betegség itthon is napvilágot látott 1961-ben, a gondolat, hogy test és lélek szétválaszthatatlan egységet alkot, a hazai orvoslástól mégis idegen még. Dr. Harrach Andor pszichiáter, pszichoterapeuta nemrégiben tért vissza Németországból, ahol sokáig pszichoszomatikus klinikát vezetett. Idehaza orvosoknak Bálint-csoportokat szervez, emellett pedig kollégáival együtt a pszichoszomatika magyarországi helyzetét feltáró kongresszusra készülődnek októberben.
A gondolat, hogy test és lélek szétválaszthatatlan egységet alkot, a hazai orvoslástól idegen még.
Az érzelmeiket nehezen azonosító, az érzelmi és testi jelzéseket egymástól nehezen megkülönböztető személyek az érzelmi élmény differenciálatlansága miatt stresszhelyzetben védtelenek lesznek a feszültségnövekedéssel szemben. Az intenzív negatív érzelmek testi és lelki egészségre kifejtett negatív hatása viszont csak akkor érvényesül, ha nincs lehetőségünk kifejezni ezeket, s mindemellett nem vagyunk képesek pozitív érzelmeket generálni a stresszes időszakokban.
Cikksorozatunk egy sokakat érintő témával, a megmagyarázhatatlan, titokzatos testi tünetekkel foglalkozik. Bevezető cikkünk magát a jelenséget, lehetséges okait járja körül. Mi is az a szomatizáció? Akkor beszélhetünk erről, ha semmi organikus vagy egyéb ismert betegség nem magyarázza teljes mértékben a megjelenő panaszt.
Sorozatunk további részeiben arra keressük majd a választ, kik hajlamosabbak arra, hogy szomatizáljanak, vagyis milyen személyiségjellemzők, pszichés működésmódok mutatnak kapcsolatot a szomatizációval; körükben miért a nők vannak jelen nagyobb arányban; illetve milyen terápiás eljárások javasoltak a tünetek enyhítése és a mindennapi funkcionálás javítása érdekében.
Mindenkinek vannak időnként testi panaszai: fáj a fejünk, fáradtak vagyunk, hasmenésünk van, szédülünk. Jó esetben ezek a tünetek csupán rövid ideig zavarnak minket, és jelentősen nem befolyásolják mindennapi működésünket, a munkavégzésünket, családi és baráti kapcsolatainkat. De mit teszünk, ha a panaszaink tartóssá válnak, vagy újra és újra visszatérnek, és több hete vagy hónapja zavarják életvitelünket? Logikusnak tűnik, hogy az esetek többségében orvoshoz fordulunk. Ezen a ponton azonban többféleképpen folytatódhat a történet…
Dr. Szigecsán Tamás magán-aneszteziológusként dolgozik Kalocsán – a betegekkel végletesen kiszolgáltatott helyzetben, a műtőasztalon találkozik. Szerepe szerint nem ő gyógyít, ő csak lehetővé teszi az operációt. Legalábbis ezt gondolta mindaddig, amíg el nem végzett egy képzést, ahol megtanulta a szuggesztiós technikát. Hatására megváltoztak a kimondott szavak: az oxigénből hűs erdei szellő lett, az infúzió-szúrásból infúzió-bekötés, az elektródából tappancs, a fertőtlenítőszerből pedig kellemesen hűs folyadék. Azóta furcsa dolgokra lett figyelmes – nemcsak a betegek lettek elégedettebbek, hanem a kollégák is többet mosolyognak és szívesebben jönnek ezekre a műtétekre.
Gyakorló aneszteziológusként korábban is láttam, hogy ott, a műtőasztalon valami alapvetően megváltozik az emberben.
