Jelenlegi hely

Szociálpszichológia

Segítség, kineveztek!

Szerző: 

Vállalati belső előléptetés esetén gyakran megtörténik, hogy az egyik csoporttag egyszer csak a csoport vezetőjévé válik – s az első időszakban valószínűleg alaposan meg kell küzdenie azért, hogy addig „egyenrangú” társai valóban elismerjék őt vezetőjükként. Akár objektív teljesítménymutatók, akár kevésbé átlátható felsővezetői döntés nyomán kapta meg a posztot, az új szerepet társas értelemben is el kell nyernie. A megváltozott helyzet az újdonsült vezető számára egyszerre okozhat büszkeséget, örömöt – ugyanakkor félelmet, szorongást is.

Vállalati belső előléptetés esetén gyakran megtörténik, hogy az egyik csoporttag egyszer csak a csoport vezetőjévé válik – s az első időszakban valószínűleg alaposan meg kell küzdenie azért, hogy addig „egyenrangú” társai valóban elismerjék őt vezetőjükként. Akár objektív teljesítménymutatók, akár kevésbé átlátható felsővezetői döntés nyomán kapta meg a posztot, az új szerepet társas értelemben is el kell nyernie. A megváltozott helyzet az újdonsült vezető számára egyszerre okozhat büszkeséget, örömöt – de félelmet, szorongást is.

A reklám valósága

Létezik tehát a valódi igény a fogyasztó életében, és ha jó a termék vagy a szolgáltatás, akkor az igényre válaszoló megfelelő megoldás is létezik. Ilyenkor a reklámban ábrázolt valóság csak a mellékkörülményekben tér el a tényleges valóságtól – például vígjátéki eszközökkel ábrázolják a valós probléma megjelenését, mondjuk a ruha bepiszkolódását. Ezekben az esetekben csak a valóság stílusa változik meg, de a logikája nem torzul: egy valóságos probléma merül fel, és az annak megoldására ténylegesen alkalmas eszköz jelenik meg a hirdetésben.

A reklámkészítőknek akkor kell nekiállniuk egy alternatív valóság megtervezésének, amikor a hirdetni kívánt terméket nem azzal lehet a leghatékonyabban eladni, amire fizikai tulajdonságainál fogva tényegesen alkalmas. Sokkal jobban fog menni az üzlet, ha valami mást csinálunk belőle a reklámokban… Ha ez így kicsit rejtélyesen hangzik, nézzünk egy példát! Az ember alapvető lélektani igénye, hogy meghatározza és állandóan erősítse saját identitását, s a külvilág számára is világossá tegye, hogy kicsoda, micsoda is ő valójában.

Kegyes halál?

A kérdés egyszerű: gyógyítható-e a beteg, enyhíthető-e a szenvedés? Ha nem, akkor a betegnek lehessen saját joga az önrendelkezés. A vitákban, „társadalmi párbeszédekben” megfogalmazott álláspontok általánosságban próbálnak képletet találni az élet bevégzésének etikai, lélektani, szociológiai, stb. aspektusainak megoldására. Összességében – hasonlóan az abortusz-vitához – teljesen figyelmen kívül hagyva a „főszereplőt”, a szenvedő embert.

Meglepett és különleges izgalommal töltött el, hogy a közelemben él egy idős rokonom, akiről nem tudtam. A Zeneakadémia professzora volt, tehetsége révén különösebb kompromisszumok nélkül jól élt mindenféle rendszerben. Egy közös ismerősünk hívta fel rá a figyelmemet, én pedig addig halasztgattam a látogatását, míg az öregúr meghalt. Semmi különleges nem volt ebben a halálban. Nagyon egyszerű, puritán és öreges dolog volt. Egy dolog, aminek meg kell történnie, amit „el kell végezni”. A film címét, amiről szólok, nehezen írom le: Dr. Halál.

Az önámítás trükkjei

Általában azt gondoljuk, ha elég mélyen magunkba nézünk, nyakon tudjuk csípni, hogy mikor ámítjuk magunkat és mikor vagyunk őszinték magunkhoz. De biztosan így van ez? Honnan tudjuk, hogy a magunkhoz való őszinteség nem csupán illúzió, amelyet vágyaink, szorongásaink vagy éppen függőségeink hitetnek el velünk?

Lássunk néhány példát, mi történik akkor, amikor az ember önámítást „végez”, illetve önámítás áldozatául esik – még eldöntetlen, hogy mennyire tudatos ez a magunkon, magunkkal szemben, magunkért alkalmazott megtévesztés. Tegyük fel, hogy megtetszik valaki, de történetesen jegyben járok, ezért inkább azzal ámítom magam, hogy nem is tetszik. Azonban ez a kellemetlen „tény”, hogy olyasvalakire vágyom, akire nem volna szabad, valahogy mégis jelen van a tudatom hátterében.

Ösztönző példák - Romazsaruk

Pszichológusszemmel a ROMAZSARUK című dokumentumfilmről

Ha a néző eljut odáig, hogy meglepődjön saját meglepettségén, ha rájön, mennyire abszurd dolog, hogy elképed azt látván, hogy a romák pont olyanok, mint a nem romák, akkor közelebb jut ahhoz, hogy felismerje, sztereotípiákban gondolkodik. A sztereotípiáktól való megszabadulásnak éppen az a legfontosabb mozzanata, hogy megértsük: a rabjai vagyunk. Ha rájövünk, hogy nem igaz, hogy nem kell gondolkodnunk, már meg is tettük a döntő lépést azon az úton, mely kivezet a gondolati sablonok sivár labirintusából. 

„Egyáltalán nem lepne meg bennünket, ha azt olvasnánk, hogy Japánban állva alszanak és fekve imádkoznak – viszont mélységesen megdöbbentő, ha azt olvassuk, hogy a japáni  ember felszáll a japáni villamosra és szakaszjegyet vesz” – írta Szerb Antal a Nyugatban egy japán novellaantológiáról szóló ismertetőben.

MiniAmerika

A fennálló renddel szembeszállók között sokkal kevesebb az elsőszülött, mint azt a demográfiai körülmények indokolnák. A lázadók tipikusan a nem-elsőszülöttek közül kerültek ki! Más szerzők az állítás érvényességét a mai Amerika viszonyai között tették próbára, amikor utánanéztek egy egyetemi lázadás során letartóztatott fiatalok családi helyzetének. Az eredmények Sulloway felismerésének helyességét igazolták: a lázadozó diákok között sokkal több volt a nem-elsőszülött, mint ahogyan azt a népességi statisztika alapján várni lehetett volna.

Psychocafe: Kávéházi csevegés a változásról

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 A  krízis, a beszűkült állapot a distressznek, vagyis a súlyos stressznek olyan formája, amikor átéljük a tehetetlenséget, és eljutunk egy olyan pillanatig, amikor már a dolgok nem rajtunk múlnak, mi már nem tudunk mit tenni abban a helyzetben. Valóban kiszolgáltatottak lettünk, külső erők függvényei lettünk és nem segít senki. És ebben a nagyon kritikus helyzetben egyszerűen elindulnak olyan lelki folyamatok, segítő mechanizmusok, amelyek általában az énhez, az én-szerkezeti „akarókához” köthetők, az én-szerkezettel összefüggők: mit szedtem össze a felnövekedés során, mit láttam a szüleimtől, mit tettem magamévá belőle. A másik a problémaorientált megküzdés: felmérem az adott helyzetet, mindent számba veszek: ez eddig így volt, s tudatosan döntök, hogy most én nagy változást viszek véghez az életemben. Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Kétfajta jellemző személyiségvonás létezik: külső kontrollos vagy belső kontrollos. A belső kontrollos ember magában hordja azokat a mércéket, amelyekhez minden életlépését viszonyítja. Döntéseiben eléggé autonóm, kevésbé befolyásolják a külső hatások, noha alkalmazkodó és nagyon is tud illeszkedni a külső elvárásokhoz. De a döntéseiben, életváltozásaiban mindig belső iránytűje vezérli.

Betegség-e a gyűjtögetés?

A gyűjtemények darabjai sokszor persze nem önértékük miatt fontosak, hanem mert a gyűjtési folyamat sikerességének, s ezáltal a gyűjtő ügyességének tárgyi bizonyítékai. Ezért értéktelenek és szóródnak szét legtöbbször az örökölt gyűjtemények. Aki készen kapja, annak a számára az összegyűjtött tárgyak élményeket nem idéznek föl, hiszen valaki másnak az életeseményeihez kötődnek, ráadásul megszerzésük sem került erőfeszítésbe. Lélektanilag csak az a gyűjtemény lehet fontos, amelynek létrehozásáért megdolgoztunk.

Mindenki hallott már dobozokkal, ruhákkal, zacskókkal, újságokkal, könyvekkel, nem működő műszaki cikkekkel, mindenféle vicik-vacakokkal a padlótól a plafonig teletömött, takaríthatatlan, járhatatlan lakásokról. Aki – általában hosszú évek alatt – ilyenné alakítja otthonát, az bizony pszichés zavarban: kényszeres gyűjtögetésben szenved. A tünetek jól meghatározhatók: a beteg nagy mennyiségben gyűjt be és tárol olyan tárgyakat, amelyek – mindenki más szerint – teljesen értéktelenek.

Társas lazsálás – avagy mindig van, aki dolgozzon helyetted

Szerző: 

A társas lazsálás jelentősége a munkahelyen akkor mutatkozik meg igazán, amikor a dolgozóknak csoportban kell dolgozniuk. Jól ismert példa az építőiparban dolgozó munkásoké, akik látványosan jobban belehúznak a munkába, amikor a csoportvezető jelen van. Az már nem motiválja őket, ha a járókelők  azt látják, hogy egy dolgozik, és három körbeállva nézi őt. Vagyis ha tudjuk, hogy a megfigyelésnek semmi következménye nincs s a teljesítményünket sem értékelik, olyan nyugalom tölt el bennünket, hogy semmi kedvünk a minimálisnál több energiát fektetni a munkába. 

A társas lazsálás jelensége nemcsak a munkahelyi vezetőnek, de azoknak a csoporttársaknak is problémát jelenthet, akik igazságtalannak élik meg mások megbúvását a csoportban. A kérdés az, hogy meddig hajlandóak elnézni ezt, meddig bírják a hátukon cipelni ezeket a társakat – és hol van az a pont, amikor felborul az addigi vélt egyensúly. Ahogy nő a csoport létszáma, úgy válik egyre változatosabbá összetétele is, ami növeli ugyan a csoport erőforrását, de növeli erőforrásigényét is.

Találkozás (egy hajléktalannal)

Akármennyire viszolygok az ilyen csonka találkozások kellemetlenül feszélyező, fölöslegesen kelletlen érintkezésétől, mégsem kerülök lejjebb a járdáról – ugyanis egyetlen ilyen mozdulat, kitérés jobban kifejezné az idegenséget, megvetést, mint bármely szó. Nincs mit tenni, a két tér, a két aura tökéletesen különböző világával összeér. Megszólít – megállok. (Utálom zavartságom – és talán őt is, mint ennek okozóját – de még mindig kevésbé szorongat, mint az ignorálás.)

Már messziről észreveszem, mert kiszemelt, az ember pedig megérzi, ha nézik, koncentrálnak rá. Nem, sajnos nem egy fiatal, csinos nőről van szó, hanem egy öreg hajléktalanról. Összekulcsolt kézzel ácsorog a templom mellett, haja egyenes, sárgásősz, hosszú, sima bozontú (akárcsak Illés prófétának lehetett egykor), soványkás arcán vékony, faragott orr ül –borvirágoktól mentesen.

Oldalak

Feliratkozás Szociálpszichológia csatornájára