Azok a nők, akiknek a férje feltűnően vonzó és jóképű, igen nagy eséllyel negatív énképpel és súlyos önbizalomproblémákkal küzdenek, és körükben számos étkezési zavar is gyakoribb – derül ki a Florida State University friss kutatásából, melynek eredményeit a Body Image című szaklapban publikálták.
Manapság szinte minden sportágban annyira kiélezett a verseny, hogy csak a legtehetségesebbek, és azok is csak rengeteg munka árán juthatnak fel a csúcsra. Abban mindenki egyetért, hogy a tehetség önmagában nem elég, a szorgalom és a munkamorál, a kitartás és a hit a saját képességekben legalább annyira fontos, mint a fizikai adottságok.
Nagyon meglepődünk, ha azt látjuk, hogy egy olyan sportágban, mint például az úszás, egy átlagos genetikával rendelkező személy kiváló teljesítményt képes elérni.
Mi újság? Semmi. Hogy vagy? Jól. - Kérdések, amelyeket nap mint nap felteszünk társunknak, barátainknak, szüleinknek, gyermekeinknek. És egyszavas válaszok, amelyek alapján szinte mindig be tudjuk azonosítani, van-e valami újság vagy tényleg nincs semmi – és hogy valóban jól van-e a másik vagy egyáltalán nincs.
Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?
Azt mondom-e, amit igaznak hiszek? Azt teszem-e, amit helyesnek tartok? Látszólag értelmetlen kérdések, hiszen tudatos lényként gondolunk önmagunkra és úgy véljük, tudjuk, mi a helyes, mi az igaz – és e tudás alapján működünk.
A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni. Sőt, képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy így volt helyes. Az a legkülönösebb, hogy ilyenkor nem másnak hazudunk, hanem önmagunknak. Az önbecsapás jelensége sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk...
Azt mondom, amit gondolok?
A szemrehányások, a másikról és a másiknak szóló panaszok, a partner kritizálása, bántása gyakori jelenség a párkapcsolatokban. A kritika, a negatív minősítés szomorúságot, fájdalmat okoz, és ezáltal távolságot teremt a két fél között (és esetleg más családtagra is negatívan hat).
A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás, sérelem, rossz érzés van benne
Semmelweis Ignác sebészdoktor-szülészmester hiába jött rá alig pár évvel diplomája megszerzése után, hogy az orvos bemosakodással elkerülheti a gyermekágyi halálozást okozó fertőzés átvitelét.
Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.
A családban, a közösségben folyamatos, kölcsönös egymásra hatásban és egymásrautaltságban élünk. Mindannyiunk élete befolyásolja a többiekét – és mindannyiunknak van véleménye, leginkább a többiekről.
Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk. Általában jól látjuk mások hibáit, tévedéseit, a magunkéit pedig alig-alig vesszük észre. A jól működő családok megtanítják a családtagokat, hogy észrevegyék saját hozzájárulásukat a helyzetek létrehozásához – személyes útmutatás, nem pedig ismételt példabeszédek révén.
A boldogság olyan jelenség, amelyről leginkább múlt vagy jövő időben szoktunk beszélni. Úgy szoktuk emlegetni, mint ami valamikor volt, vagy mint amire vágyunk, de még nem jött el.
A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok. Mintha attól félnénk, hogy maga a kijelentés, a boldogság jelen időben történő említése elzavarná tőlünk az érzést. Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogy az álmainkkal: amint álmunkban észrevesszük, hogy álmodunk, a legtöbb esetben felébredünk. Mintha a boldogsággal kapcsolatban is attól félnénk, hogy ha nevén nevezzük, akkor elillan.
Az emberek időnként szeretik megtakarítani a gondolkodást: ha nem muszáj, nem kezdik el önerőből elemezni és értékelni, amit látnak-hallanak, inkább megvárják, hogyan reagálnak mások, mit csinál a csoport, amelynek ők is a tagjai, és az egyszerűség kedvéért ahhoz igazodnak.
A közösséggel egy hullámhosszon lenni megnyugtató, kilógni viszont kínos, mert ez az elszigetelődés előszobája.
„Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.”
Nem szeretném, ha a halálos ágyamon a legfontosabb dolog, amire emlékezhetek, egy céges számviteli projekt lenne…
