Idézzünk fel egy pillanatot, amikor éreztük, párunk mennyire szeret minket. Talán most is élénken él bennünk tekintete melegsége, a belőle sugárzó elfogadás, vonzalom, a legszebb közös napunk boldog békéje. Szinte a sejtjeinkben is érezzük, s elmosolyodunk.
Néha előtörnek olyan képek is, amikor komorak voltunk és féltünk, ezért dühösen győzködtük, majd kerültük egymást.
A legtöbb ember párkapcsolatban szeretne élni – lehetőleg olyan kötelékben, amely biztonságot és szeretetet nyújt, kölcsönösségre és tiszteletre is alapoz, vagyis olyan nyugalmat teremt, melyben nem kell folyton hátratekintgetni, ki vagy mi veszélyezteti ezt.
És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal keresnének olyan partnert, akivel boldogtalanok lehetnek. Más esetekben pedig úgy ragaszkodnak láthatóan nem jól működő kapcsolatukhoz, mintha lehetetlen lenne a változtatás, hiszen a következő „idővel úgyis ugyanilyenné válik”...
A jelenség kétségtelenül létezik, ám lélektani szempontból meglehetősen összetett, ezért egyetlen címkével nem is lehet megnyugtatóan azonosítani a lustaság minden fajtáját.
Általában azt az embert tartják lustának, akinek volna teendője, ám ő mégsem csinál semmit.
Sokunk számára nehéz, talán ijesztő is elképzelni, hogy a pszichopátiának létezhetnek gyermekkori előzményei is. Bár szeretnénk azt hinni, hogy ilyen csak a filmekben fordul elő (pl. Beszélnünk kell Kevinről), a viselkedési problémákkal küzdő gyerekek kis hányadánál valóban megfigyelhetők olyan jellemzők, melyek kockázati tényezőt jelentenek a felnőttkori zavar kialakulására nézve.
Sokunk számára nehéz, talán ijesztő is elképzelni, hogy a pszichopátiának létezhetnek gyermekkori előzményei is.
A fokozott zajterhelés általában véve rontja az életminőséget, emeli az észlelt stressz szintjét, és negatívan hat a jóllétre. Más környezeti stresszforráshoz hasonlóan azért veszélyes, mert általában nem okoz azonnali károkat, ám krónikus hatásai jelentősen megnövelik egyes egészségügyi problémák rizikóját.
A fokozott zajterhelés általában véve rontja az életminőséget, emeli az észlelt stressz szintjét, és negatívan hat a jóllétre.
Kisvendéglő mindössze néhány asztallal; egyedi bútorokat gyártó asztalosüzem; három testvér által alapított szoftvercég. Reneszánsza van a kisméretű, illetve a családi vállalkozásoknak. Ámulatba esünk a semmiből született „minicégek” láttán, csodáljuk, amikor valaki a maga erejéből hozta létre – csak a tudása volt meg stb. Sokunk számára egyenesen romantikus a családi- vagy mikrovállalkozás mint gazdasági forma. Az alábbiakban nézzünk egy picit e romantika mögé.
A legtöbb mikrovállalkozás nem a tudatosan hosszú távú tervezés eredményeként jött létre – ez bennük egyébként a szép –, hanem valamiből való menekülésként. Szabadságkeresés, önmegvalósítás, a függetlenség iránti nagyon rokonszenves igény volt a háttérben – később azonban éppen e faktorok válnak majd a fenntarthatóság és a növekedés akadályává...
Milgram híres kísérletében hétköznapi embereknek fokozódó erősségű áramütést kellett adniuk egy idegennek, hogy a kutatók tesztelni tudják a büntetés hatását a tanulásra. A kísérlet célja azonban nem a büntetés és a tanulás kapcsolatának feltárása volt.
A valódi kérdés az volt, hogy az átlagosnak tekinthető emberek meddig hajlandóak elmenni, ha egy tekintélyszemély szélsőségesen negatív tettek végrehajtására kéri őket. A kísérlet megdöbbentő eredménnyel járt: az alaphelyzetben, ahol a „tanár” és a „tanuló” két külön szobában tartózkodott és csak rádión kommunikálhattak egymással, a vizsgálatban részt vevők 65 százaléka halálos erősségű áramütést adott a tanulónak. A fő kérdés a mai napig nyitott: miért voltak hajlandóak sérülést okozni a tanárok a tanulóknak?
Van, hogy egy intenzív érzelmi élményt követően egyfajta „érzelmi másnaposságot” élünk át, amely hatással van későbbi megéléseinkre is.
A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – tehát akár negatív élményeit elnyomva is kötődik, a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte – tehát a pozitív élmények ellenére is megszűnik a kötődése.
A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte.
