Azokat az embereket hívják így, akik a szervezetük működéséhez szükséges energia egy részét másoktól lopják el. Az energiavámpír áldozata csak azt veszi észre, hogy fárad, kimerül, az addig jól menő dolgai egy szempillantás alatt kínszenvedésbe csapnak át. Ehhez pedig nem kell sok idő.
Elég akár negyedórát együtt tölteni egy ilyen emberrel ahhoz, hogy úgy érezzük: minden energiánk elszállt és már semmihez nincs kedvünk.
Tamaki Saito japán pszichiáter a kilencvenes évek elején szerezte szakképesítését. Már ekkor is megdöbbentő volt számára, hogy néhány év leforgása alatt középosztálybeli japán szülők tömegei fordultak hozzá azzal a panasszal, hogy 15 év körüli, többnyire fiú gyermekük az iskolát abbahagyva éjszakai életmódra állt át, és szobáját immár hónapok, sőt évek óta nem hajlandó elhagyni.
Akik lefekvés előtt erőszakos filmet néznek, 13-szor nagyobb valószínűséggel álmodnak rosszat, mint azok, akik mással töltik az estét.
Az, hogy a kiterjedt társasági kapcsolatok jót tesznek az egészségnek, jól ismert tény. Ugyanakkor kimondottan ártalmas, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy hol is helyezkedünk el a ranglétrán a közösségekben, amelyeknek tagjai vagyunk – legalábbis ezt állítja az emberszabású emlősök kutatásával foglalkozó amerikai California National Primate Research Center (CNPRC).
Léteznek bizonyos rossz szokások, amelyek hatására mások kevésbé vesznek komolyan minket, esetleg kimondottan kedvezőtlen kép alakul ki bennük rólunk.
„Kétféle ember van: az egyik két részre osztja az emberiséget, a másik nem.” Ez az ismert, ironikus bölcsesség az emberiségnek arra az ősi és nem szűnő késztetésére utal, mellyel mindenáron rendszert akar találni az élővilág legváltozatosabb, leginkább kiszámíthatatlan területén: az emberi személyiségek rengetegében.
Az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe.
Egy kedves ismerősöm azt kérdezte tőlem, mit szólok ahhoz az átváltozáshoz, amelyen az X-Faktor szereplői mennek keresztül. A selejtezőkben még természetesen viselkedő, amatőr embereket ismerünk meg, de azután azokat, akiket kiválasztanak az élő show-ban való szereplésre, a profi tévés csapat kezelésbe veszi és átformálja. Mintha csak átment volna rajtuk a nagy média-úthenger, mondja az ismerősöm, rájuk sem lehet ismerni. Úgy tűnik, olyan vonásokat aggatnak rájuk, amelyek idegenek tőlük. Mi lesz a valódi személyiségükkel? Összetörik, elvész?
Nem az a veszély, hogy a média megerőszakolja az ártatlan, természetes személyiséget és belegyötri az előregyártott, bevált sablonokba
John Smith egy multinacionális cég felsővezetője, 47 éves. Az Oxfordon szerzett közgazdász és MBA végzettséget koncentráció-management területén, idén azonban kecskepásztor lett.
Szemben a hazai gyakorlattal, a messzi távolban a felsővezetők egészen más kreativitásösztönzést és lelkifröccsöt kapnak pályaívük során.
Az ember gyakorlatilag képtelen felismerni, ha valaki hazudik neki – pedig sokan épp az ellenkezőjét gondolják magukról.
Még ha kifejezetten akarjuk is, akkor sem tudjuk felismerni a hazugságot, bár teljesítményünk egy kicsit rafináltabb módszerek bevetésével némileg javítható.
A szülők gyakran panaszkodnak kicsi gyermekeikre, hogy szörnyen akaratosak – egyesek ezt már a pólyában látni vélik. Ám ahogy telnek az évek, ez a panasz fokozatosan a visszájára fordul. Tizenévesek szülei szerint már inkább az a probléma, hogy a gyerek mintha semmit nem akarna, nincs akaratereje, kitartása, semmi iránt nem mutat komoly érdeklődést.
Tizenévesek szülei szerint az a probléma, hogy a gyerek mintha semmit nem akarna, nincs akaratereje, kitartása, semmi iránt nem mutat komoly érdeklődést.
