Az elmúlt pár hónapban egyre gyakrabban ütötte meg fülemet a „borderline" kifejezés: kora reggeli előadásokon, amikor még mindenki a tejeskávéját szürcsölgeti, szemináriumokon, ahol az ember lánya elsajátítja azt az életmentő készséget, hogy nyitott szemmel aludjon, kellemesen zötykölődős vonatutakon az egyetem felé… Hol tudományos körítéssel zúdult rám az információhalmaz, hol laikus, magukat roppant műveltnek képzelő emberkék szájából (hiába, úgy tűnik, mi lettünk az új divathullám), valami közös mégis volt ezekben az „esetleírásokban": csupa olyan mozzanat, amely azt hiszem, semelyikünknek sem esne jól (főleg éhgyomorra…): lenézés, sajnálkozással teli arckifejezés, esetenként gúnyos mosoly.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz és a világirodalom egyik legjelentősebb alkotója. Csodálatosan misztikus, filozofikus és lélektani ihletettségű művei a mai olvasó számára éppúgy aktuális mondanivalót kínálnak, mint bármilyen kortárs szépirodalmi alkotás. Dosztojevszkijt nevezik a lélektani regény nagymesterének. Mégis milyen élményekből, hangulatokból és tapasztalatokból építette fel hőseit? Választ kaphatunk erre, ha megpróbálunk utazást tenni a nagy író lelkivilágába és személyiségébe.

Naplót írni sokféleképp lehet. Mégis, néhány bekezdés erejéig most hanyagoljuk a vitaindító blogok zűrös világát, és forduljunk a „Kedves naplóm” típusú bejegyzések sokkal romantikusabb zűrzavara felé. Végső soron minden ilyenfajta napló történet. Olyan elbeszélés, melynek főhőse a naplóíró maga, a cselekmény pedig életének hű lenyomata, véget nem érő folytatásos regény formájában. A lelkes történetíró ezen oldalakon rendezgeti és rázza mondatokba a közelmúlt történéseit, azokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A világ eseményei a naplóban az én viszonylatában jelennek meg, értelmes, összefüggő meseként.

Történetünk befejezését mindenki jól ismeri.: tragédia. A „mi lett volna, ha mégsem” gondolatával pedig már rengetegen, sokszor eljátszottak – de nézzünk most mégis egy másik megközelítést. A kapcsolatok alakulásának témája kapcsán, nem megszokott, de mégis shakespeare-i nézőpontból.

 Rómeó és Júlia szerencsésen összeházasodnak hát... de természetesen nincs maradásuk Veronában, így valóban kényszerülnek elszökni családjaik haragja elől. Rómeó csak a barátainak hagyja meg, hová utaznak: kalandos, messzi hegyvidékre, öreg nagynénje elhagyott birtokára, ahol ottlétük titokban maradhat. Abban reménykedik, itt menedéket és boldogságot találnak.

Ez így is történik.