Vajon szerelmesebbek-e azok, akik kiposztolják a Facebook kapcsolati státuszukat? Vagy ez inkább a féltékenységgel áll összefüggésben? Egy magyar kutatás szerint mindkettő igaz – a kutatók arra keresték a választ, vajon a Facebook kapcsolati státusz értelmezhető-e „digitális jegygyűrűként”?
Vajon szerelmesebbek-e azok, akik kiposztolják a Facebook kapcsolati státuszukat?
„Nem tudtam, hogy mostanra kérted.” „Jaj, csak vicceltem!” „Ennél te okosabb vagy azért…” „Nekem aztán édes mindegy.” „Persze, persze, habár…”
Bizony nehéz vele az élet, csupa düh és gyötrelem kíséri vele való kapcsolatunkat. Mindig az a baj vele, hogy mást mond, mint amit tesz, és valahogy képtelenség vele őszintén beszélni.
Mit is szeretnének az emberek megélni az „otthon” élményében? Milyen vágyak, fantáziák és konkrét események fűződnek bennük az otthon fogalmához? És mit tükröznek a valóságos tapasztalatok?
Az otthon tulajdonképpen olyan, mint egy tükör, ami sok mindent megmutat egy család történetéből és jelenlegi realitásából – akár olyan vonásokat is, amiket nem esik jól látni…
A „Talán Férfi” tehát saját önbizalmának növelése érdekében nem köteleződik el a kapcsolatban, nem vállal gyermeket, sokat dolgozik, sok pénzt keres, nem teszi ki magát a kudarc lehetőségének. A „Talán Férfit”, aki bizonytalansága miatt nem mer felelősséget vállalni, fél a kudarcok sorozatától, eleve elkerüli a siker lehetősége.
A „Talán Férfi” felsorolt összes félelme mögött alapvetően egy fő ok rejtőzik: az alacsony önbizalom, a saját magába vetett hit gyengesége.
A tartósan boldog párkapcsolatokra John Gottmann szerint az jellemző, hogy minden egyes negatív interakcióra (legyen az egy kiadós veszekedés vagy akár csak egy rossz mondat, amivel megbántjuk a másikat) öt pozitív jut – vagyis ötször olyan gyakran fejezzük ki szeretetünket, gondoskodásunkat, elfogadásunkat, nagyrabecsülésünket vagy épp hálánkat a társunk felé, mint ahányszor hangot adunk csalódottságunknak, haragunknak vagy egyet nem értésünknek.
A hála gyakori átélése boldogabbá és egészségesebbé tesz.Tágabb értelemben a hála életszemléletünk része...
Ami érték az egyén számára, az egyben elvárása is – ahol pedig az elvárás teljesülni tud, ott a jó érzések vannak előtérben.
Elvárások nélküli partner nem létezik – elvárások nélküli szeretetben pedig csak átmenetileg lehet részünk. A születést követően, a csecsemőkor elején...
Az előző számban megjelent „Hátha Nők” című írásban az évek óta tartó, de elköteleződés nélküli párkapcsolatok problematikáját boncolgattam, a „Hátha – feleségül vesz – Nők” szemszögéből.
A „Talán Férfi” nem akar, nem mer vagy nem tud elköteleződni partnere mellett – de a konfliktusok elkerülése érdekében erről általában nem értesíti a társát.
...rendelőmben egyre gyakrabban keresnek fel több éve együtt élő, egymás felé el nem kötelezett, gyermek nélküli párok, akik képtelenek kilépni a „biztos, jól ismert boldogtalanságukból”, de nem képesek elköteleződni sem partnerük mellett.
Valójában mi is az az elköteleződés? Maga az összeköltözés? Az esküvő? A hitvesi eskü? „A Papír”? A gyermekvállalás? Vagy…?
Harminc és negyven között félúton mind többször merül fel bennem, hogy ideje lenne megállapodni és összekötni valakivel az életem – ám ezzel együtt a válási statisztikák is megjelennek a szemeim előtt. Egyre kevesebben házasodnak össze, és akik mégis megteszik, nagyjából ugyanakkora valószínűséggel válnak el, mint hogy együtt maradnak. A racionális énem ezért joggal teszi fel a kérdést: ha előrelátó akarok lenni, jobban teszem, ha nem fogadok egy esélytelen lóra?
A paradoxon ebben az, hogy vágyainkat hiába fojtjuk el, a szexuális energia – avagy az „életvágy”, a libidó – mindig új tárgyakat keres magának.
Komoly pszichés terhet jelent a két félre – s a párkapcsolatra nézve is –, ha egy pár gyermeket szeretne, és két- vagy akár többévnyi próbálkozás után sem fogan meg a baba.
Látszólag megadják magukat, de mégis folyamatosan érzik a nyomást: „mit tudnánk még tenni, mikor lesz már gyermekünk?”
