A testvérek közötti együttműködésnek rengeteg módozata van. Az idősebb testvérek például egészen kicsi korban, akár már kétévesen örömest segítenek a kisöccsük vagy kishúguk körüli teendőkben, még akkor is, ha ezzel külön nem bízzuk meg őket. Az idő múlásával pedig az is érdekessé válik, hogy a kisebbik testvér mennyire fogadja szívesen nővére vagy bátyja gondoskodását. A vizsgálatok azt mutatják, hogy amennyiben a két testvér között a korkülönbség négy év vagy annál nagyobb, sokkal szívesebben veszik a gyerekek idősebb testvérük segítségét, de akkor is nagyobb a hajlandóság, ha a nagyobbik, a gondoskodó testvér lány. Ezek természetesen csak általános jellemzők, valójában az együttműködés formája és minősége minden testvérpárnál más és más.

Ahogyan egy ember személyisége a beszédstílusában megmutatkozik, ugyanúgy megjelenik küzdőstílusában is. Aki életében kifinomult, az a küzdelemben is szofisztikált. A kimértség vagy lobbanékonyság, visszahúzódás vagy túláradás ugyanúgy megmutatkozik harc közben, mint a mindennapi életben. Ezek megfigyelésével a harcművészet páratlan lehetőséggel szolgál önmagunk megismerésére. Ha megfigyeljük azt, hogyan küzdünk, rájöhetünk arra is, milyen a viszonyunk másokhoz. Sőt, ez a folyamat visszafelé is működik: küzdelmi stílusunk lassú formálásával életünk egyéb területein is változások állnak be. Például ha a küzdelemben megtanulunk kezdeményezőbbek lenni, ennek hatása  magánéletünkben, kapcsolatainkban is megjelenik...

A kényeztetésről elsőre talán sztereotípiák jutnak eszünkbe: habos rózsaszínruhás kislány, bűbájos mosoly – aki a következő pillanatban hangosan visít és toporzékol, mert nem kapott meg valamit. Erre a szülő gyors ígérgetésbe kezd, hogy minél hamarabb leszerelje a gyermekét. De ugyanez „fiúsítva” is megjelenhet, kicsit más színezettel – erőteljesebb hangadással, ám a toporzékolás közös. Lelki szemeink előtt föltűnik a fejcsóváló középkorú hölgy bevásárlószatyrokkal – „Én bizony adnék neki egy jó nagy pofont!” Ez a felszín. De nézzünk egy kicsit a jelenség mögé, mielőtt skatulyákba dugnánk a gyerekeket, és az őket elkényeztető szülőket.

A szobatisztaság elérését sokan az egyik legfontosabb mérföldkőnek tartják egy kisgyerek fejlődésében – ugyanakkor egy olyan feladatnak, amely a szülőket is gyakran próbára teszi. A bilire szokást a totyogók és a kisgyerekek számára az teszi az egyik legnehezebb fejlődési lépcsővé, hogy épp akkor jelenik meg erőteljesen a nyomás, hogy megfeleljenek szüleik és a tágabb környezet elvárásainak, amikor feltámad bennük az igény az önállóságra és saját akaratuk érvényesítésére. Egy ilyen helyzetben a szülőkre is nagyobb teher hárul és nem véletlen, hogy a szobatisztaságra szoktatást az őket leginkább aggasztó dolgok között említik.