Az Illinois Egyetem (Chicago) munkatársai a mérsékelt alkoholbevitel látásra gyakorolt hatását tanulmányozták: megállapították, hogy a kisebb változások esetén a józan egyénekhez képest a becsípetteknél rövidült a reakcióidő.
Egy barátom felújította a lakását, a konyhapult fölé sötétkék és fehér csempelapok kerültek. „Most nézd meg, hogy rakták ezt föl!” – mondta nekem. – „Szerintem valahogy ferde”. Nekem is gyanúsnak tűnt, ezért alaposan megvizsgáltuk, de meg kellett állapítanunk, hogy a mester tökéletes munkát végzett, a csempesorok párhuzamosak.
Azért tűntek mégis furcsán girbegurbának, mert a falon véletlenül előállt egy optikai illúzió. A jelenséggel – mint később kiderült – a tudomány már vagy egy évszázada foglalkozik. A dolog vége az lett, hogy a csempét le kellett verni, annyira zavaróak voltak a meghatározhatatlanul szabálytalan vonalak.
Ugyancsak a PLoS ONE oldalain jelent meg a Ruhr Egyetem kutatását ismertető tanulmány, mely most fényt derített arra, hogy egy kis adag koffein növeli a pozitív vonatkozású a szavak felismerési sebességét és pontosságát.
Ha egy zsúfolt villamoson utazik, nem találna a tömegben két embert, akinek például a „dopamin-háztartása” egyforma lenne. Ez jó is, meg rossz is. A gyógyszerkutatás szempontjából kétségkívül rossz, hiszen a gyógyszert egy bizonyos hatás elérésére fejlesztették ki, ám az emberek nem egyformán reagálnak rá. Itt lép be ismét az egész embert néző orvos, s keresi meg az adott személy számára leghatékonyabb terápiát.
Sok gén együtt okoz változásokat, betegségeket.
Nyilvánvaló, hogy a bonyolultabb mentális folyamatok az előzőekhez hasonló elemi lépésekből állnak össze, bár azt még nem tudjuk, hogy ezek láncszerűen csatlakoznak-e egymáshoz (és idejük összeadódik-e), vagy átfedően is kapcsolódhatnak? Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor az összidő rövidebb, mint az elemi lépések idejének összege. Intuitíve – legalábbis gyakorlottabb elméknél – az utóbbi látszik valószínűbbnek.
„Mennyi? – „Harminc” – „Mi harminc? – „Mi mennyi?” – Azzal mindenki tisztában van, hogy a folyamatok bennünk időben zajlanak – de mekkorák is ezek az idők?
Ha megnézzük a Google képkeresőjét, a „bölcs férfi”, vagy „bölcs nő” angol megfelelőjére nagy többségben idős emberek képei jelennek meg. Egy számos országot érintő felmérés eredményei is megerősítik ezt a hitet: több mit 3000 válasz alapján a bölcsességet az életkor előrehaladtával összefüggő tulajdonságnak tartják. Ugyanígy gondolkoznak az ismeretek halmozódásáról is.
Vizsgálatok százai szólnak arról, hogy idős korban romlik számos pszichikus működés. Idős emberek panaszkodnak, hogy nem jutnak eszükbe nevek, elfelejtik bevenni a gyógyszert, zavarja őket a munkában a zene, vezetés közben nehezebben váltanak sávot… Ugyanakkor bárkit megkérdezünk, a bölcsességet szinte kivétel nélkül az öregkor jellemzőjeként említi. Világszerte kutatások sora próbál választ találni a kérdésre, hogy a bölcsesség valóban az időskor velejárója? Az eredmények alapján ez nem egészen egyértelmű…
Amikor Alfred Binet francia fejlődéspszichológus Théodore Simonnal 1905-ben megalkotta az első intelligenciatesztet, aligha hihette, hogy egy évszázaddal később genetikusoktól gazdasági szakemberekig, demográfusoktól idegtudósokig számos tudományág képviselői használják és folytatják munkáját. Ha ma megkérdeznénk egy pszichológustól, mi kapcsolja össze az idegsejtek vezetési sebességét az iskolai teljesítménnyel, a jövedelemmel és a várható élettartammal, a válaszok sorában minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne az intelligencia fogalma.
Ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, s felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie.
Az angol szaknyelv publication biasnek hívja azt a jelenséget, amikor a tudósok csak pozitív eredményeiket közlik. A mi témánkra lefordítva ez azt jelenti, hogy ha számos kutató kudarcot vall abban, hogy a tekintet megérzésének képességét bizonyítsa, ám ezekről a kísérletekről hallgatnak – talán kollégáik rosszallásától tartva, amiért egyáltalán ilyesmivel foglalkoztak –, néhányan viszont lelkesen közlik véletlenül sikeres kísérleteiket, ez megtévesztő lehet azok számára, akik csak a pozitív eredményekkel teli tudományos közleményeket olvassák...
Ülök egy teremben, és hirtelen elfog egy furcsa, semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Megfordulok, és valóban: egy ismeretlen ember tekintete szegeződik rám. Megéreztem, hogy figyel. Valószínűleg sokunkkal megesett már ilyesmi, és tény, nagyon sokan gondolják úgy, hogy lehetséges megérezni mások tekintetét. Egy amerikai felmérés szerint 80, saját vizsgálatomban pedig 85% volt azok aránya, akik hisznek a jelenségben.
Bizonyára már mindannyian tapasztaltuk, hogy ha nagyon belemerülünk olvasmányunkba, sokszor észre sem vesszük, ha szólnak hozzánk. Egy jó könyvbe vagy keresztrejtvénybe belefeledkezve valóban romlik az ember hallása, állítja a Psychological Science tanulmánya.
