Hogyan születik meg fejünkben a zene? Miként raktározzuk el a dallamokat? Miért hat érzelmeinkre? Valóban hat, vagy csak úgy hisszük? Sokan keressük a választ ilyen és hasonló kérdésekre az ember megismerő funkcióival foglalkozó tudományokban – a pszichológiában és az idegtudományban is.   Milyen utakon, milyen eredménnyel hat a gyerekekre a zene, befolyásolja-e a zenehallgatás és a zenélés a gyerekek értelmi és érzelmi fejlődését?

Hogy megértsük, miért nem sikerül minden kisgyermeknek gyorsan és jól megtanulnia olvasni, jó, ha ismerjük azt is, mit tud erről a kérdésről a tudomány. A hagyományos magyarországi munkamegosztásban az olvasástanulás pedagógiai, az olvasási zavar – beleértve a diszlexiát is, – gyógypedagógiai téma. Másutt ez nem egészen így van, s ma már nálunk is erősödik a pszichológia és az idegtudomány szerepe, meg egy kicsit a kettőjük házasságából született kognitív idegtudományé is. Mi több, egy nagyon új terület, a pedagógiai idegtudomány is szót kér, amely azt vizsgálja, milyen az iskola, mindenekelőtt a tanítási és fejlesztési módszerek hatása a fejlődő agyra.

Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következő lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismerős – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósnő veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jövőt?  Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.