Amikor tehetségről beszélünk, a kiugró adottságokra, kiemelkedő eredményekre fókuszálunk. Az esetleges nehézségek nem csupán a laikusokat, de nagyon gyakran a pedagógusokat, tehetséggondozással foglalkozó szakembereket is megtévesztik. Még annak ellenére is, hogy a köztudatban ott keringenek azok a zsenik, akik valamilyen téren lemaradást mutattak – például Albert Einstein, csak hogy a legismertebbek közül említsünk egyet. 

Hogy mit is keresnek a színjátszók, erre a kérdésre a második leggyakoribb válasz az volt, hogy önmagukat. Hiszen a színjátszásnak talán legnagyobb trükkje, hogy miközben elváltoztatod a hangod, és próbálsz más lenni, megismerheted magad: milyen vagy. Kipróbálhatod a határaidat: mire vagy képes. Ráadásul ez nem egyéni feladat. Önmaga megtalálása legalább annyira a csoport szemével történik.

Az óvodások rajzait nézegetve egy félig képzeletbeli, félig valós elemeken alapuló, elvarázsolt világ bontakozik ki a felnőtt szemlélő előtt, mely immár nem a firkáláson, hanem a konkrét ábrázoláson alapszik. A kicsik azonban még nem a valósághűségre törekszenek: azt rajzolják le, amit a látott dolog felidéz bennük, ahogy ők személyesen megélik az eseményeket, a világot. Rajzaikban ennek függvényében az a motívum lesz nagyobb, ami számukra jelentőségteljesebb, valamint az lesz színesebb, díszítettebb vagy más szempontból hangsúlyosabb, ami szubjektív világuk fontos történését sűríti magába.

Az emberben rettenetesen erős hajlam él az önigazolásra. Ha a tények nyilvánvaló összeütközésbe kerülnek egy olyan vélekedéssel, amely mellett korábban nyíltan kiálltunk, akkor kellemetlen lelki feszültség, szakkifejezéssel élve kognitív disszonancia keletkezik. Márpedig a disszonanciát fel kell oldani, hogy a kellemetlen érzés elmúljon! Azt gondolhatnánk, ennek az a legegyszerűbb módja, ha belátjuk, hogy amit korábban hittünk, óriási szamárság volt. Csakhogy ez igen fájdalmas lépés volna, hiszen a beismerés szükségszerűen megtépázná egy kicsit hiúságunkat, azt jelentené, hogy ítéletalkotásunk, világlátásunk nem mindig tökéletes. S ilyesmit már csak nem ismerhet el az ember!