A kedves Olvasó bizonyára számtalanszor hallotta, hogy „az ember alapvetően szociális, tehát társas lény”. Az állítás önmagáért beszél, elvégre születésünktől halálunkig mások közelségében élünk. De vajon abba belegondoltunk-e már, hogy az ember ugyanakkor muzikális lény is? Elvégre a bölcsőtől a sírig elkísér minket a zene. Érzéseinket, hangulatunkat nem csupán befolyásolni képes, hanem a muzsikát „eszközként” használva ki is fejezhetjük azokat, vagy éppenséggel magunkra vonhatjuk embertársaink figyelmét.

Amikor tehetségről beszélünk, a kiugró adottságokra, kiemelkedő eredményekre fókuszálunk. Az esetleges nehézségek nem csupán a laikusokat, de nagyon gyakran a pedagógusokat, tehetséggondozással foglalkozó szakembereket is megtévesztik. Még annak ellenére is, hogy a köztudatban ott keringenek azok a zsenik, akik valamilyen téren lemaradást mutattak – például Albert Einstein, csak hogy a legismertebbek közül említsünk egyet. 

Hogy mit is keresnek a színjátszók, erre a kérdésre a második leggyakoribb válasz az volt, hogy önmagukat. Hiszen a színjátszásnak talán legnagyobb trükkje, hogy miközben elváltoztatod a hangod, és próbálsz más lenni, megismerheted magad: milyen vagy. Kipróbálhatod a határaidat: mire vagy képes. Ráadásul ez nem egyéni feladat. Önmaga megtalálása legalább annyira a csoport szemével történik.

Az óvodások rajzait nézegetve egy félig képzeletbeli, félig valós elemeken alapuló, elvarázsolt világ bontakozik ki a felnőtt szemlélő előtt, mely immár nem a firkáláson, hanem a konkrét ábrázoláson alapszik. A kicsik azonban még nem a valósághűségre törekszenek: azt rajzolják le, amit a látott dolog felidéz bennük, ahogy ők személyesen megélik az eseményeket, a világot. Rajzaikban ennek függvényében az a motívum lesz nagyobb, ami számukra jelentőségteljesebb, valamint az lesz színesebb, díszítettebb vagy más szempontból hangsúlyosabb, ami szubjektív világuk fontos történését sűríti magába.