Ami az egyik emberben látszólag nyomot sem hagy, az egy másikban üszkösödő sebet üt, s egy életen át kínos-konfliktusos helyzetekbe sodorja az illetőt
Fontos mutatója egyéniségünknek, hogy miképp birkózunk meg különböző típusú és erősségű szorongásainkkal.
Sándor legkifejezőbben a testével beszél. Ha kislányáról kérdezem, még a tartása is megváltozik: lassan előrehajol, széles vállait szelíden leengedi, és a tenyerére néz. „Alig mertem megfogni a kis rózsaszín csomagot, amit a szülésznő felém nyújtott.” Gratulálok, apuka, lánya született! – visszhangzik benne még ma is a mondat.
„Apám hamar ütött, féltem tőle... Én olyan apuka akarok lenni, akitől nem félnek a gyerekei."
Vélhetően mi magunk is éreztünk már cselekvőképességünket akadályozó, kisebbrendűséggel, tehetetlenséggel, félénkséggel s az elrejtőzés vágyával együtt járó állapotot – vagyis mélyen szégyenkeztünk.
A szégyen kialakulásához nem szükséges az, hogy az egyén bármi rosszat cselekedjen. Maga a szégyenélmény egy titok vagy egy vélt hiányosság hatására is kialakulhat.
Bizonyára mindenki átélt már hirtelen, erős haragot – amolyan „meg tudnám fojtani egy kanál vízben” jellegű érzést –, amelyben benne volt a gyilkos indulat. Ezek az agresszív késztetések ijesztőek lehetnek. Amikor az újságban borzalmas tettekről olvasunk, akkor lényegében arról van szó, hogy ilyenkor hiányzik az impulzuskontroll, a harag tettlegességhez vezet – vagyis az indulat cselekvésbe fordul.
Bizonyára mindenki átélt már hirtelen, erős haragot – amolyan „meg tudnám fojtani egy kanál vízben” jellegű érzést, amelyben benne volt a gyilkos indulat.
Praxisomban már tucatszám fordultak és fordulnak elő olyan esetek, amelyekben nagyon közeli családtagok óvodáskorú gyermekek – szinte kizárólag kislányok – ellen követtek el szexuális bántalmazást. Minden egyes esetben a „nyelvzavar” jellemezte ezeket a cselekedeteket. Sohasem fordult elő nyílt erőszak, mindig csak „játszottak” a gyermekkel az elkövetők, és a „szeretetüket” fejezték ki a gyermek felé…
A gyermek saját magát érzi beszennyezettnek – úgy éli meg, mintha ő tett volna „valami rosszat”. Saját magát hibáztatja a történtekért!
A perfekcionizmus szóról a legtöbb embernek automatikusan olyan pozitív és örömteli asszociáció jut eszébe, mint a tökéletesség, a rend, a hibátlanság, a kiegyensúlyozottság. Sajnos azonban a perfekcionizmusra való hajlam egyáltalán nem jár együtt a megelégedettség és a hibátlanság érzésével – sőt ennek a szöges ellentétéről van szó. Nagyon komplex jelenségről beszélhetünk, ami több oldalról is megközelíthető: az biztos, hogy a tökéletességre törekvés csapdái nagymértékű funkciókárosodást okozhatnak az egyének életében, ami jelentősen hozzájárul az életminőség romlásához.
A tökéletességre törekvés lehet motíváló hatású, amíg megmarad a törekvések szintjén.
Akinek magas a társas éntudatossága, tehát hajlamos magát szociális tárgyként tekinteni – azaz úgy látni önmagát, ahogyan mások látják –, az rendszerint hevesen reagál az olyan helyzetekre, amikor ki van téve mások képzelt vagy valós vizsgáló tekintetének.
Szinte mindenki átélte már, hogy félve lép be egy társaságba, összeszorul a gyomra, szeretne jó benyomást kelteni. Sok embernél azonban ez jóval erősebb rettegéssel jár. Mi is a szociális gátlás, honnan ered, és miért tudja annyi ember életét megkeseríteni?
A szereplés már kisgyerekkorban sem mindig könnyű, különösen akkor, ha a gyerekek úgy érzékelik, hogy a szüleik számára életbevágó, hogy megfeleljenek. Innen datálható – Hajduska Marianna szavaival – „a mások mit szólnak hozzá” szociálisan öröklött félelme...
A táplálkozási zavarok előfordulása az elmúlt három évtizedben növekedett meg drasztikusan, és vált aktuális, nyilvános figyelmet igénylő témává. Kialakulásában számos tényező közrejátszhat, például a kor karcsúságideálja, a fokozott elvárások, a betegségre való hajlam, ezért a táplálkozási zavarokról való gondolkodást ma már az olyan bio-pszicho-szociális modell határozza meg leginkább, mely a kialakulásra hajlamosító, kiváltó és fenntartó kockázati tényezőket egy modellbe integrálja.
A táplálkozási zavarok előfordulása az elmúlt három évtizedben növekedett meg drasztikusan, és vált aktuális, nyilvános figyelmet igénylő témává.
Félrevezető, hogy az elhízást civilizációs betegségnek tartják: tömegesen a fogyasztói társadalmakban terjedt el – tulajdonképpen a fogyasztói társadalom testi leképeződésének tekinthetjük. Az elhízottak száma csak az 1960-as évek óta duplázódott meg, a korábbi évezredeket inkább az időszakos éhínségek jellemezték. A sok száz év alatt kiéhezett emberiség alig várta a fogyasztói társadalomban megvalósult állapotokat, amikor is korlátlanul juthatott az ételek tömegéhez...
Az elhárító mechanizmusok mindennapi lelki működésünk fontos alkotóelemei. Számos tényezőn múlik, hogy segítenek, vagy éppen akadályoznak valamilyen fájdalmas érzés kezelésében. Amennyiben akadályoznak, akkor segíthet a pszichoterápia, ahol persze szintén megjelennek az elhárításaink, de a szakképzett terapeuta segít ezeket és a mögöttük rejtőzködő érzéseket azonosítani. A pszichoterápia ettől is nagyon felkavaró és nehéz lehet...
