Jelenlegi hely

Kultúrantropológia

Női humor, férfihumor

Szerző: 

„Az emberek beismernek árulást, gyilkosságot, gyújtogatást, sőt még a műfogsort is meg azt is, hogy parókát hordanak. Na, de ki ismerné el, hogy rossz a humorérzéke?” – kérdezte az amerikai író, Frank Moore Colby az 1930-as években. A helyzet azóta szemernyit sem változott: a legjobb barátok leírásakor biztosan kitérünk arra, hogy szeretjük a másik humorát; s a társkereső hirdetésekben is megjelenik a jó humorérzék, mint a kiváló személyiség védjegye.

Nem mondunk újat azzal, hogy az unalom taszít, a humor viszont vonz. A humor szórakoztatóvá és népszerűvé tesz, „bearanyozza” személyiségünket. Ha azt mondjuk valakiről, hogy jó a humorérzéke, akár azt is mondhattuk volna, hogy nagyon intelligens, mindehhez még kiváló sportoló is, hovatovább végtelenül imádjuk őt. A humor egy „általános jó”. Nem is csoda, hogy amikor Allport 1961-ban körkérdést intézett diákjaihoz, amelyben azt firtatta, mennyire tartják jónak saját humorérzéküket, az egyetemi hallgatók 96 százaléka az átlag fölé helyezte magát.

Racionalitás és irracionalitás határán

Avagy: Ki a racionális?
Szerző: 

Az egyetemes emberi tapasztalatok, mint például a betegségek, az öregedés, a természetfölöttivel való kapcsolat kultúránként változhat, vagyis a mi a „helyes” és mi a „helytelen” kérdésre a válasz kultúránként más és más, s e különböző racionalitásokon belül válnak számunkra értelmezhetővé.

A kulturális antropológiai megközelítés nem arra világít rá, hogy „ugyanolyan ostobaság” minden világnézet, éppen ellenkezőleg: minden kultúra racionalitása ugyanolyan értékkel bír, ugyanolyan valóságos és ugyanolyan normális. Ha egy törzsi kultúrában elfogadott, hogy az esővarázsló doboknak köszönhetően másnap valóban esni fog, akkor ez semmiféleképpen nem irracionálisabb elképzelés annál, mint amikor mi meghallgatjuk az időjárás-jelentést és az előrejelzésnek megfelelően öltözünk fel másnap reggel. A döntés mindkét esetben specialistákra van bízva.

Varázsszőnyegen önmagunkhoz

A biblioterápia

A mesék és a mítoszok a világ minden táján gyógyító történetként szolgáltak a léleknek, a gyermekkor élményvilágában gyökerező tudattalan személyiségrészeket megszólítva járultak hozzá a lélek ápolásához. Ezek a szimbolikus történetek a tudatos tapasztalaton kívüli mélyebb rétegeket mozgatják meg, ott „hatnak”, ahol a lélektartalmak a színekkel, illatokkal, mozdulatokkal, hangokkal és fényekkel egybeforrnak. A régi kultúrák mesemondói a falu „lélekgondozói” voltak...

Mikor azt érezzük, megragadott minket egy vers vagy egy népdal, mikor nem tudunk letenni egy könyvet, de akkor is, mikor találónak érzünk egy-egy szólást, bölcsességet, érdemes időt hagyni magunknak arra, hogy együtt legyünk az alkotással és egybeolvadjunk vele, hogy aztán a feldolgozás egy tudatosabb szintjén elengedjük és messzebbről is megvizsgáljuk, vajon miért hatott ily módon az adott mű...A valóság művészi eszközökkel való átformálása és visszatükrözése lehetőséget ad az eltávolodásra, ugyanakkor ebben a kreatív mezőben, a művel való folyamatos kommunikációban, a tudattalan és tudato

„A kiálló szöget be kell verni”

Beszélgetés Indries Krisztiánnal
Szerző: 

A tanszék, ahol két évig dolgoztam, pszichoanalitikus tanszék volt. Érdekes volt megfigyelni, hogyan próbálták beleágyazni a saját kultúrájukba a nyugati pszichoanalízis eredményeit. Az ödipális konfliktust náluk Adzsaszeracu herceg története jeleníti meg, bár itt inkább az anyagyilkosság áll a középpontban. Nemcsak az érzelmekhez viszonyulnak másként, hanem a szexualitáshoz is. Csakhogy míg legbelső érzelmeik elmondhatatlanok, addig a szexualitást sokkal kevésbé tartják kontroll alatt, mint mi. Ezért érthetetlenek számukra a káromkodásaink. 

A nyugati kultúra egyik központi gondolata az individuum, az egyén különlegessége. A japánok leghíresebb mondásának értelme viszont az, nem szabad eltűrni, hogy valaki kilógjon a sorból. Ha Japánba utaznánk, nemcsak ettől  éreznénk úgy, kicsúszott a lábunk alól a talaj, hanem attól is, hogy nem értenénk a metakommunikáció kifinomult jelzéseit. És akkor még a zavarba ejtő kulturális különbségekről nem is beszéltünk. Mert csámcsogni lehet, sőt szellenteni is. Azt viszont senkinek sem ajánlhatjuk, hogy társaságban kifújja az orrát.

Chips? - Csillogó mellkas, feszülő tanga

Férfi sztriptíz, avagy mi kell a nőnek?

Mire hívja fel a figyelmet a Chippendale-jelenség? Arra, hogy mi – nők és férfiak – jobban hasonlítunk egymásra, mint amennyire különbözünk. Ha jellemzővé válik a szingli nő a társadalomban, megjelenik hamar a metroszexuális férfi. Ha az egyik fél kevesebb törődést, intimitást ad a másiknak, a hiányt egy külső kapcsolat pótolhatja. A férfi gyakran hivatkozik a nő szülés utáni megváltozott alakjára, mint ami kevésbé felel meg a férfimagazinok „hónap lánya” fotósorozatán ábrázoltaknak, míg a férfi ilyen biológiai feladatok nélkül is képes jelentős alakváltozásra. S ha a férfi vágyait a számítógép képei útján éli ki, partnere is virtuális vagy hús-vér kapcsolatot keres…

 

Korábban a férfiak kizárólagos jogot formáltak a kívánatos női test definiálására. A nőt, mint a férfi vágyának tárgyát mutatták be a médiában – ám újabban a kockahasú macsók is egyre inkább feltűnnek a színen. Sokan ezt negatív jelenségként értelmezik, s a kultúra szexualizálódását látják benne. A másik oldal azonban inkább a vágy demokratizálódását s a női szexualitás felszabadítását, kiteljesedését hangsúlyozza – azt, hogy a nők részéről is van igény az esztétikus férfitestek látványára.

Vámpírpszichológia

...van még egy másik erőteljes lélektani mozzanat is, mely minden társadalomban mindig aktuális: hogyan viszonyuljon a többség egy kisebbségi csoporthoz? Képes-e a társadalom a vámpír kisebbséget elfogadni és integrálni a közösségbe? Ha egy filmsorozat akár egy ilyen, képzeletbeli példán keresztül is, de a csoportközi viszonyoknak egy pozitív példáját mutatja be, akkor a szórakoztatás mellett talán tett valamit azért is, hogy a néző – egy kicsit nyitottabban forduljon a saját környezetében lévő, félelemkeltőnek tűnő, démonizált idegenek felé…

 

Mitől lesz sikeres az egyik tévésorozat, és mitől kudarc a másik? Van-e titka a sikernek? Ha van is titok, az biztosan nem az, hogy jó színészekre, fordulatos történetre és karakteres rendezői munkára van szükség – mindez ugyanis nem titok, hanem alapfeltétel.

"Szent kéj a csók és szent az élet"

Miért nem öröm az örömlány csókja?

A csók a legintimebb megnyilvánulás két ember között, amely a festészettől a zenén keresztül a filmgyártáson és a költészeten át a művészetek minden ágát megihlette. A csók a vágy s a szerelem hírnöke, az élet része – a művészet pedig az életről szól! Elhíresült csókok (ha a királylány és a béka románcát kivételesen hanyagoljuk is): Gustav Klimt A csók című festménye és Rodin azonos nevet viselő híres szobra, valamint ami sokak számára vélhetően elsőre megjelenik, a „filmtörténelem csókja” az Elfújta a szél c. filmből. 

 

Az első csók természetesen egy csoda – de ezen túlmenően evolúciósan adaptív szerepe van a partnerválasztásban. A csók a párkapcsolati rituálé része, amikor két ember megcsókolja egymást, biokémiai üzenetek bonyolult tárházát vonultatja fel. E mechanizmus első körben segít kiszűrni azon partnerek körét, akikkel genetikai vagy immunrendszerbeli összeférhetetlenség állna elő.

Altatás a világ körül

Szerző: 

Őseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó, gyűjtögető nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejből – speciális összetételénél fogva – gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemő az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet, a kultúrák többségében a csecsemők ma is az anyjukkal alszanak...

„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi.

Patás angyalok – a lovasterápia világa

A lóval megélt pozitív élményeket, és az azokhoz vezető eszközök használatát át lehet vinni az emberekkel való kapcsolatra. Ez a jelenség sokszor kamaszok esetében figyelhető meg, akik „kinyílnak” a világra, miután lovasterápiás foglalkozásokon vesznek részt.  A mai pszichoterápiás eszközök is felfedezték a lovat, mint lehetséges terápiás segítőt.

A médiában egyre gyakrabban bukkannak fel gyógyító lovakról, lovasterápiás helyekről és programokról szóló hírek.  Tudomány ez, vagy csak néhány jó szándékú lovasember igyekszik segíteni a rászorulókon? Mindenkinek vannak tapasztalatai arról, milyen sokrétű élményt tudnak nekünk nyújtani az állatok. Mit mond a pszichológia egy olyan összetett jelenségről, amit lovasterápia néven foglalhatunk össze?

Tehát: mi is az a lovasterápia?  

Egy kis történelem…

Kelet a Nyugat hálószobáiban

A tantrikus szerelem titkai

A tantra filozófiája szerint a női test minden változata szép, mert a férfi örömét adja. A nő teste a születés csodáját s az emberiség örökét rejti – maga a misztérium, a tökéletesség szimbóluma… Ám csak az önmagát elfogadó, önmagát szerető nő képes erotikus játékossággal, felszabadultan a férfi vágyát felébreszteni. Mindenekelőtt saját magát kell tehát szeretnie – s ezt hogyan tanulhatná, hol kaphatná meg másképp, mint a férfitól? Az ő szemében látja meg saját szépségét – azáltal, hogy őt szépnek látja!  Meg kell látnunk társunkban a benne rejlő szépséget – hisz valamiért egyszer épp őt választottuk…

Mit tanulhat a nyugati világ a kelet erotikájából, varázsából? A tantrikus kultúra egyik legbölcsebb üzenete a női test piedesztálra emelése, hiszen a férfi öröme a nő szépségében, élményében keresendő. Ha megnézzük régebbi korok termékenységi szobraitszépségideáljait, az egykor rajongott testek nagyon távol állnak a mai, konfekcióméretekbe kényszerített, folyamatosan minősített idomoktól.  A mi kultúránk Pygmalion módjára megalkotta vágya tárgyát, az „álomnőt”, amit azonban abszurditása folytán nem képes életre kelteni.

Oldalak

Feliratkozás Kultúrantropológia csatornájára